~6. rész

Sziasztok. Megérkeztünk a következő résszel, reméljük elnyeri a tetszéseteket. Kommenteket, és pipákat mindenképp kérünk. xxSzabina xxFanni

-Azt hiszem szeretlek.-suttogtam, és azt éreztem, hogy megszűnt a körülöttünk lévő világ...


Olivér szemszöge:
 Gyorsan teltek a napok, minden örömöm csak Laurában találtam meg. Anyu végre talált eladói munkát itt Pesten, szóval már nem kell itthon ücsörögnie tétlenül. Kiderült, hogy aput 500000 Ft-ra büntették meg, de ha nem tudja kifizetni, akkor le kell ülnie. Anyut eléggé megviselte ez az egész, de próbálok mindenben segíteni neki. A Srácokkal elmentünk megünnepelni az új albumunk kijövetelét. Végre igazán ellazulhattunk...iszogattunk, nevettünk,  beszélgettünk a továbbiakról. Kicsit meséltem nekik Lauráról is, hiszen szinte Ők a második családom. Most elég sok fellépés halmozódott fel. Nincsen sok szabadidőm, így nem is tudtam találkozni Vele. Már hiányzik...az illata, a mosolya és az egész lénye. Éppen hazaértem próbáról és hallottam hogy anyu beszélget valakivel telefonon.
-Szia Anyu!-köszöntem. Ő pedig meglepődötten nézett rám, majd gyorsan letette a telefont
-Szia! Milyen volt a próba?-kérdezett gyanús terelgetéssel.
-Anyu! Kivel beszéltél?-bámultam rá.
-Csak a főnököm volt-mosolygott.
-Nem tudsz hazudni nekem.-mondtam.
Lesütötte szemét majd közelebb jött hozzám. -Apád volt. Pénzre van szüksége.-mesélte halkan.
-Miért tartod még mindig vele a kapcsolatot? Ha nincs pénze, szépen ülje le a jogos büntetését.-háborodtam fel.
-De fiam! Az életem nagy részét vele töltöttem, igaz hogy rosszul bánik velem az utóbbi időben, de ez nem mindig volt így.-mondta félően.
-Igen! Ami volt az volt és ami van az van. Szerintem nincsen neked ennyi fölösleges pénzed. Ne beszélj többet vele, ha nem akarod hogy leállítsam én magam.-mondtam, aztán sarkon fordultam es bementem a szobámba. Megértem anyu aggodalmát, de nem engedhetem, hogy úgy mozgassa apu, mint egy marionett bábut. 4 óra volt, így gondoltam elütöm az időt egy kis filmezéssel. A Paranormal Activity 4-et néztem meg, ami korántsem volt unalmas. Mindig volt benne izgalom. Tudni kell rólam hogy imádom a horror filmet. Szeretek félni. Bár én nem nagyon ijedek meg ezektől, hisz tudom hogy csak kitaláció.
Másnap:
Fellépésre indultunk a Srácokkal Szentesre. Egész úton szótlan voltam és ez feltűnt nekik is.
-Olivér, valami baj van? Egész úton nem szólalsz meg.-Kérdezett Ya Ou barátom.
-Nincs semmi, csak nem annyira szeretek utazni.-Mosolyogtam rá, bár magam sem tudtam hogy ez volt-e az oka.
-Na ne mondd, mindig is szeretted az utazásokat.-nevetett fel Ya Ou.
-Jól van...otthon vannak gondok. Meg hat Laura.-meséltem.
-Megvagytok?-kérdezett tovább.
Én csak bólintottam egyet. Nem akarok semmit sem mondani a kapcsolatunkról hiszen ilyen "se veled se nélküled" kapcsolatban vagyunk. Még mindig. Már majdnem eluntam az életemet, mikor megérkeztünk. A rajongók sikítozása mindig feltölt. Nekik zenélünk, értük csináljuk ezt az egészet. Hihetetlen hogy mennyien eljöttek. Ekkor jövünk rá hogy érdemes küzdeni ha van aki értékeli. Még pár szóra bementünk az öltözőnkbe, majd egyenesen fel a színpadra. Elénekeltünk 8 számot, majd jöhetett a fotózkodás. Majdnem fellökték egymást, csak hogy legyen aláírásuk vagy képük. Elmondhatatlan az érzés. Viszont annyira megörülnek ha a közelünkbe vannak hogy a másikra képesek rátaposni. Egy sátor alatt ültünk az asztaloknál. Felálltam és egy kicsit felemeltem a hangomat.
-Figyeljetek! Mindenki sorra fog kerülni, legyetek türelmesek! Semmivel sem juttok előbbre ha nyomjátok a másikat.-mondtam, majd visszaültem a helyemre.
A dolgunk végeztével beültünk a kisbuszba és Pest felé vettük az irányt. Összességében élveztem a koncertet, hiszen imádok zenélni és énekelni. Nem tudnék nélküle létezni. Amikor felértem a lakásba, anyu a konyhában ült.
 -Szia fiam!-köszöntött. -
Szia!-válaszoltam.
-Beszélhetnénk?-kérdezte.
Leültem mellé és kérdően néztem fel rá.
-Sajnálom a tegnapit...igazad van, apád saját magának okozta a bajt. Neki is kell bünhődnie miatta.-mondta nyugodt hangvétellel.
-Nem haragszom. Tudom, hogy most neked is nehéz, de ígérd meg, hogy nem beszélsz apuval!-mondtam. Ő csak egyetértően bólogatott. Átöleltem, mert úgy éreztem szüksége van egy kis szeretetre és támogatásra.
Laura szemszöge:
Az eltelt napjaim semmi másból nem álltak, mint hogy reggel elmentem dolgozni, este pedig fáradtan hullottam az ágyba. Sokat jár a fejemben Olivér...azt mondta, hogy szeret. Nálam ez a szó nagy súllyal bír, nem tudom nála hogyan van ez. Már látni szeretném. Hiányzik a közelsége. Éppen a zuhany alól szálltam ki, amikor egy kicsit megszédültem. Le kellett ülnöm. Nem értettem ez mitől van, de nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget. Elmentem inkább lefeküdni, kimerültnek éreztem magamat. Másnap nem kellett mennem dolgozni, így tovább aludhattam. Pirítóst csináltam reggelire teával. Anyu írt SMS-t, hogy hogy vagyok. Mindig érdeklődnek felőlem, de sajnos nem lehetnek velem a vállalatuk miatt. Ezután viszont más SMS is érkezett...Olivér volt az. "Itt vagyok nem messze tőled, felugorjak? Van egy kis időm." A szemeim felcsillantak. Visszaírtam neki, majd befutottam a fürdőbe, kicsit rendbeszedni magamat. Kifésültem aranyszőke, hosszú hajamat, majd ki szempillaspiráloztam a szemeimet. Ennyi bőven elég lesz, úgy gondoltam. Aztán egy kis édes illatú parfümöt fújtam magamra. Éppen menni akartam kifelé amikor ismét rámjött a szédülés. Nyomás keletkezett a fejemben is. Nekidőltem a falnak...
Olivér szemszöge:
Hamar odaértem, majd amikor a megfelelő emeletre lépcsőztem, kopogtam az ajtaján, de nem nyitott ajtót. Többször is próbáltam de akkor sem. Írtam neki SMS-t de 10 perc után sem válaszolt, így kezdtem megijedni. Egyre nagyobb lökésekkel próbáltam betörni az ajtót, de körülbelül 15-jére sikerült is. Mikor benyitottam nem hittem a szememnek. Ott feküdt a földön, én pedig azonnal odaszaladtam.
-Laura. Laura! Szólítgattam egyfolytába, de nem reagált semmire.-szerencse hogy "csak" elájult. Gyorsan fogtam egy pohár jéghideg vizet, és ráöntöttem. Néhány másodperc után ébredezni kezdett.  Komásan nézett rám.
-Azt hiszem elájultál, de nyugi itt vagyok és vigyázok rád. Megfogtam a kezét, majd óvatosan felhúztam a földről és magamhoz öleltem. Lassan felültünk a kanapéra.
-Halálra ijesztettél.-mondtam. Laura kezeivel az asztalon lévő füzetért és tollért nyúlt. Remegett a keze, így nem hagytam, hogy írjon.
-Nem kell írnod, enélkül is megértjük egymást.-mondtam, aztán kiszaladtam a konyhába egy pohár vízért, de ezt már nem rá borítottam, hanem a kezébe nyomtam.
-Igyál!-szólaltam meg. Rossz volt így sápadtan, reszketve és összekuporodva látni őt. Nagyon megijedtem a látványtól, hogy ott lent feküdt a földön. Pár perc eltelte után már jobban lett.
-Be kéne mennünk a kórházba,mert lehet, hogy a műtét miatt ájultál el. Jobb biztosra menni. Elugrok a kocsiért.-mondtam, de a kezem után nyúlt.
-Ne! Nincsen semmi bajom, már jól vagyok...csak kicsit megszédültem.-írta le a sorokat, most már könnyedén.
-Miért csinálod ezt? Igen is bemegyünk egy kivizsgálásra, attól bajod nem lehet.-válaszoltam komolyan.
-Olivér én...én nem szeretnék bemenni oda még egyszer. Elég volt abból a helyből már. Hidd el jól vagyok, csak lehet, hogy leesett a cukrom.-írta villámgyorsasággal a füzetébe, majd kérlelően nézett rám.
-Jól van, de most azonnal feküdj le pihenni!-parancsoltam rá aggódóan és ő csak huncut mosollyal irányba vette a szobáját.
Laura szemszöge:
Olivér mindig megért engem. Szerencsém volt, hogy pont erre jött, mert különben ki tudja meddig maradok eszméletlenül. Belemásztam a pihe-puha ágyamba. Olivér követett és megállt az ajtóban. Mosolyogva bámult én pedig nem értettem miért toppant meg ott.
-Akkor én most elmegyek, pihenj csak.-mondta.
-Maradj kérlek...-írtam le, aztán a magasba emeltem a füzetemet, hogy lássa ő is.
-Szeretnéd?-kérdezte nevetve és én csak bólogattam. Valahogy most úgy éreztem, nem szeretném elengedni. Szükségem van a közelségére...akármilyen furcsa érzelem is ez. Bekászálódott mellém az ágyba, nekidőlt a falnak és úgy ült csak ott. Egymásra néztünk hosszasan, gyönyörű kék szemei csillogtak. Odakúsztam mellé szorosan és rádöltem a hasára. Talán most van először, hogy nincsenek gátlásaim az érzelmeim kimutatása iránt. Karjaival átölelt és így aludtam el.
Reggel a felkelő nap sugarai ébresztettek minket. Egymás karjaiban voltunk, de most már Olivér is feküdt...ki tudja mennyi ideig nézte még este ahogyan alszom. Szerintem életem egyik legszebb reggele volt az aznapi. Együtt reggeliztünk, készülődtünk, majd 10 óra felé elbúcsúztunk egymástól, próbára kellett mennie. Egyre csak ezt mondogatom magamban: "Szeretem ezt a Fiút! Szeretem!"
Olivér szemszöge:
Lassan sétáltam az utcán, pedig sietnem kellett volna a próbára. Felénekeltünk pár dalt, illetve a lemezszerződéssel kapcsolatosan beszélgettünk. Ezután hazamentem, mert anyu is otthon volt. Az út közben nem hagytak nyugodni a gondolataim. Természetesen nem volt más az oka, mint Laura. Ilyen közel, ennyi idő alatt még senkit sem engedtem magamhoz, mint őt. Az egész lénye olyan bájos, és elbűvölő. Szeretem. Ez az a szó amit már régóta nem mondhatok senkinek...legalábbis ebben az értelemben. Nem mertem bevallani magamnak, de beleszerettem. És az érzéseknek nem lehet megálljt parancsolni...de nem is szeretnék! Lassan lépkedtem tovább, a park előtt, hiszen nem messze lakom tőle. Mikor benéztem a nyüzsgő zöldbe, megláttam egy ismerős alakot, amint éppen megölelt egy fiút és az arcára nyomott egy puszit. Ekkor kicsit ledermedtem. Oda akartam menni, de úgy döntöttem hogy még sem. Csak lépkedtem tovább, mintha mi sem történt volna. Viszont a felejtés nem megy ilyen könnyen. Egyszerre éreztem kétkedést és szomorúságot. Talán nem én vagyok neki az egyetlen? Tettem fel magamban azt a bizonyos kérdést. Hiszen még a tegnapi napon minden olyan csodálatos és tökéletes ment...nem értem.