Sziasztok!:) A tanulás miatt sajnos vissza kellett egy kicsit vennünk az új rész hosszából, de reméljük tetszeni fog! Véleményezést ne felejtsétek el! Jó olvasást! xxFanni xxSzabina
Laura szemszöge:
A műtét után már gyorsabban teltek a napok, mert úgy lett ahogy azt az orvos elmondta. Minden egyes nappal többet hallottam a külvilágból. Elmondhatatlan érzések jöttek fel bennem és nem igazán tudtam mit kezdeni velük. Talán ahhoz tudnám hasonlítani, mint mikor megszületünk és ezer meg ezer új dologgal szembesülünk. Krisz mindennap bejött hozzám, eléggé a támaszomnak tekintettem. Ha rossz kedvem volt mindig felvidított, de ha néha úgy kellett, lelkizett velem egy kicsit. 2 hét után egy tolókocsival tört be a kórházi szobámba...
-Jó reggelt! Nagy nap ez a mai nem gondolod?-vigyorgott rendíthetetlenül.
-Jó reggelt! Miért is nagy?-néztem rá kikerekedett szemeimmel.
-Kiviszlek a kertbe. Engedélyt kértem az orvosoktól mielőtt megkérdeznéd. Na gyere, meglátod csodálatos lesz, a madarak csicsergése, a falevelek susogása, emberi zajok és mi egymás.-pörgött fel a barna hajú fiú.
-Várj, várj! Arra nem gondolsz, hogy esetleg nem állok készen erre?-irkáltam le a füzetembe, hiszen a beszédet is szinte újra kell még tanulnom. Erre egy kicsit megtorpant a tolókocsival Krisz. Nyugodt léptekkel odajött az ágyamhoz és leült a szélére.
-Ne haragudj, hogy így lerohantalak. Ha nem bírod, akkor azonnal visszahozlak majd, de két hete ki sem mozdultál innen.-mondta és én csak bólogatással válaszoltam. Lassan beültem a tolókocsiba és a liftek felé vettük az irányt. Igaz, még nem tökéletes a hallásom, de neszeket már hallok. Kint az udvaron egy eldugott padra ültünk, ahol a napsugarak átszűrték a faleveleket és úgy játszadoztak arcunkon. Próbáltam a hangokra koncentrálni és bizony hallottam valamit...madárcsicsergést, ahogyan azt a mellettem ülőfiú is említette. Megmagyarázhatatlanul kezdtek jönni a könnyeim, önkívületi állapotba kerültem. Az a bizonyos támaszom szorosan átölelt és látszott, hogy ő is átérzi a helyzetet.
Olivér szemszöge:
Ahogy teltek a napok-hetek, azon kaptam magamat, hogy rendszeresen lejártam a konditerembe. Kikapcsolódást nyújtott a mozgalmas életemben és hát talán más miatt is...
-Szia! Örülök, hogy ilyen sokszor lehet téged látni itt!-mosolygott Dorina az öltözőkből kijőve.
-Szia! Fogsz is még remélhetőleg.-vigyorogtam szöke tincseimet igazítva.
-Esetleg nem akarsz személyi edzőt? Itt vagyok ééén.-mutatott magára, nevetéssel ellátva a lány.
-Beszélhetünk róla. Megadod a számodat?-érdeklődtem.
-Persze.-a zsebébe nyúlt és kivett egy névjegykártyát. Valami megfog ebben a lányban, talán az, hogy mindig életvidám és úgy hiszi semmi sem lehetetlen. Eltettem a kis kártyát, majd nekiálltam erősíteni. Ezután következett a próba...nagy sikere van az új albumunknak, de sohasem állhatunk le. Koncertek tömkelege vár ránk minden héten. Kicsit levagyok foglalva ezekkel legalább, mert nagyon nehéz az emlékeket felejteni. Tudom, hogy Laura már nem fog visszajönni, így nem tehetek mást. Anyu is külön költözött, most már rendeződnek a dolgaink. 1 hónap telt el a nagy fordulat óta, de sokkal többnek tűnik ez az idő a fejemben.
Aztán jött immáron a 2. hónap is. Úgy éreztem nagyon jól kijövünk Dorinával, elég bolondos csaj. Egy szombati edzésünk így kezdődött:
-Szia! Ma keményen nyomjuk, készülj fel!-rohant be a terembe a barna hajú lány.
-Ohh, pedig fáradtnak érzem magamat.-nyögtem ki.
Hosszasan bemelegítettünk, aztán két sulyzót adott a kezembe. Kétszer harminc húzást kellett elvégeznem. Az egész testemen megjelentek az izzadságcseppek és ez jó bizonyíték volt arra, hogy jól végzem a feladatokat.
-Na akkor most felugrok a hátadra és ugyanezt megcsináljuk. Ha a hátadra helyezzük a súlyt, nagyobb terhelést kap a karod, viszont súlyzót nem tudok rá rakni, szóval én jövök.-kuncogott Dorina, aztán felugrott a hátamra. Valóban sokkal nehezebb volt így a gyakorlat, de küzdöttem teljes erőbedobással. Az egyik pillanatban arra lettem figyelmes, hogy elkezdte puszilgatni a nyakamat...nem tudtam hova tenni a dolgot. Leengedtem a hátamról és kérdően bámultam rá.
-Nyugi csak egy kis löketet akartam adni.-mosolygott mint ha semmi nem történt volna.
-Őőő hát oké.-mondtam zavartan.
-Jó figyelj, Te nem érzed a kémiát közöttünk?-kérdezett.
-Az az igazság, hogy érzem de én nem rég vagyok túl egy kapcsolaton.-mondtam.
-Segíthetek benne, hogy könnyebben menjen a felejtés.-vigyorgott.
Edzés után beültünk egy közeli kávézóba. Fogalmam sem volt, hogy mit csinálok, egyszerűen csak jött az egész. Beszélgettünk és nagyon is úgy tűnt, hogy Ő komolyan gondolja a dolgot kettőnk között. Nem részleteztem Laurával való kapcsolatomat...talán abban bíztam, hogy valóban segíthet ez a lány lezárni a múltamat. Ösztönös volt minden tettem és cselekedetem felé. Hazafelé sétáltunk, gondoltam elkísérem...megálltunk egy emeletes ház ajtajában és kérdően néztünk egymásra. Barna tincseit fujdogálta a szél, szemei élettel teliek voltak. Megcsókolt. Egyszerűen megcsókolt. Mintha összeomlott volna a fejemben minden, ami eddig benne járt.
Laura szemszöge:
Most már szinte teljesen hallok, így 2 hónap után. Megváltozott az életem és jól érzem magamat New Yorkban. Majd nem hogy újra kellett tanulnom beszélni, furcsa volt, hogy már nincs szükségem papírra és tollra a kommunikációhoz. Persze az emlékek még mindig bennem élnek, de talán egy szoros kapcsolatra találtam Krisz személyében. Nagyon sokat találkozunk, amiben csak lehet, mellettem áll. Egyik délután a tengerparton összefutottunk mert azt mondta, hogy meglepetéssel készül. Lenge fehér felsőt vettem fel rövid shorttal. Izgatott voltam és hajtott a kíváncsiság, így gyors léptekkel haladtam a sétányon. Pálmafák szegélyezték a macskaköves utat, lágy szellő játszadozott a hajammal...megpillanottam Kriszt egy padnál.
-Szia!-vigyorogtam.
-Na szia, gyere!-fogta meg hirtelen a kezemet és a homokra léptünk.
A távolban ki volt terítve egy törölköző, sejtettem, hogy oda tarthatunk. Így is lett. Leültünk és egy kosárból előkapott a fiatal srác egy üveg bort.
-Gondoltam kicsit lazíthatnánk.-öntött közben nekem is egy keveset a pohárba.
-Jó ötlet volt, gyönyörűek ilyenkor este New York partjai. Tengermorajlás, fények mindenütt...-néztem körbe, miközben kortyoltam egyet az édes borból.
-Szeretnék valamit mondani. Úgy érzem elég közel kerültünk egymáshoz az utóbbi időben. Megkedveltelek, nem tagadom.-mesélte, de én csak zavarodottan kerestem szemeit.
-Nem értem mire célzol...-szólaltam meg végül.
-Hát többet szeretnék Tőled, mint ami most van.-mondta félénken.
-De nagyon jól tudod, hogy mély sebekkel jöttem el otthonról. Nem állok készen egy új kapcsolatra.-hadartam.
-Jó, megértem, csak szeretném tudni, hogy Te mit érzel.-mondta tovább Krisz.
-Én...én nem tudom!-emeltem fel a hangomat kissé, majd elrohantam. Könnyek lepték el szemeimet. Nem tudtam mi ütött belém, tényleg aranyos srác, de ennek ellenére nem tudok belemenni egy új hullámba...nem érzem magamat elég erősnek ehhez még.
Teltek a napok és nem beszéltünk azóta egyszer sem. Egyrészről bűntudatom volt, hogy így viselkedtem és biztosan megbántottam vele, másrészről kicsit felélegeztem. Éltem az életemet akárcsak az összes többi ember itt, a Világ szívében, nem gondolva a holnapra....a jövőre.
~9. rész
Sziasztok! Kicsit később de megérkeztünk a következő résszel:) reméljük tetszeni fog:) Kérünk titeket, hagyjatok nyomot magatok után, pipákat és kommenteket mindenképp várunk. Jó olvasást. xxSzabina xxFanni
Laura szemszöge:
Egész repülőút alatt Olivérre gondoltam. -Így lesz a legjobb...-mondogattam magamban. Fiatal vagyok még és szeretnék élni, szórakozni, karriert építeni, de persze mindehhez hallanom kell. Ez az első lépcsőfok az új életemhez. Ha New Yorkban nem tudnak semmit sem kezdeni a fülemmel, akkor bizony sehol sem. Nem kis kockázat van ott, hogy romokba hullok össze ismét, vagy végre teljes életet élhetek. Az utóbbi időben nagyon sokat segített, hogy Olivér mellettem állt mindenben, most viszont a saját lábamra kell állnom. 4 és fél óra volt az utazás, aztán amikor leszálltam a repülőről, szemem-szám nyitva maradt. Amerre csak a szem ellát felhőkarcolók, emberek, taxik, hirdetőtáblák és gazdagság. Most járok először ezen a földrészen...kisétáltam a parkolóba, aztán észre is vettem Kriszt. Őt anyuék keresték fel, hogy segítsen nekem itt tájékozódni és persze lakásügyben is.
-Szia, Krisz vagyok! Örülök, hogy végre találkozhattunk, jó utad volt?-kérdezett teli mosollyal a barna hajú, 28 éves srác.
-Szia! Én is örülök, minden rendben van.-írkáltam a sorokat a füzetembe. Ő tudja, hogy süket vagyok.
-Akkor indulhatunk is az új lakásodba, remélem tetszeni fog.-mondta tovább és közben betette a bőröndjeimet a csomagtartóba, majd beültünk a fekete autóba. Teljesen más világ ez, nem kell hozzá sok idő, hogy feltűnjön az embernek. Majdnem fél órát utaztunk a zsüzsgő városban, míg oda nem értünk az újdonsült lakásomhoz. A második emeletre lépcsőztünk fel, majd ajtót nyitott Krisz. Tágas, fénnyel teli, modern lakás tárult elém. "Szóhoz" sem jutottam...
-Ez gyönyörű!-írtam.
-Bizony!-mosolygott még mindig a fiú. Letettük a nappaliba a csomagjaimat, aztán minden kellő információt elmondott, megadta a telefonszámát is és elment. Most tehát egyedül vagyok a saját lakásomban, itt Amerikában...hihetetlen! Még 3 nap és bekell feküdnöm a világ egyik legfejlettebb kórházába, ami viszont már nem annyira jó dolog. Bevallom félek az egésztől, de talán nem is a műtéttől, ha nem a végeredménytől. Anyuék biztosítottak minden költséget, bár ez nem eshetett nehezükre a vállalat jövedelméből. Kipakoltam a ruháimat, kicsit elrendezkedtem a lakásban, majd úgy döntöttem körülnézek itt a környéken. Merész ötlet volt a részemről, mert ez nem egy Budapest méretű város ha nem annál sokkal de sokkal nagyobb. A telefonomon van térkép így arra támaszkodtam. Amint kiléptem az ajtón ismét megcsapott a folyton nyüzsgő és zajos utcák hangulata, majd vettem egy mély levegőt és elindultam az egyik irányba. Egymás hegyén-hátán butikok, éttermek, plázák...Találtam egy óriási parkot ahol nagyon sokan fülükben a fülhallgatóval fuottak. Erről beugrott a régi álmom, amit egy ideig felkellett függesztenem. Nagy ívet szeretnék befutni ebben a sportágban, de ez csak akkor lehetséges ha rendeződtek a dolgaim. Leültem egy padra és elővettem a táskámba csúsztatott könyvet. Erről ismét valami eszembejutott, Olivér. Sohasem fogok szabadulni a régi életemtől? Mindenben emlékeket fogok látni?-tettem fel magamban a kérdéseket. Jelentős időszak ez most az életemben, minden apró jel erre utal. Olyan erősnek kell maradnom, mint még eddig soha!
Olivér szemszöge:
Alig aludtam valamit az éjjel, a gondolataim nem hagytak el egy pillanatra sem. Próbálom feldolgozni a hirtelen jött történteket és túllépni rajtuk. Nem könnyű...Reggel az első utam próbára vitt, de onnan beültünk a Srácokkal a kisbuszba és fellépésre indultunk. A cél Tiszaújváros volt. Kicsit sikerült a többieknek kizökkenteni a gödörből, hülyéskedtünk, skáláztunk. Mindig örömmel megyünk fellépésre, mert ez olyan mintha töltőre tennénk magunkat. Minden energia és feltöltődés a wayerektől jön, illetve a zenétől. Sikitozás fogadott természetesen most is minket, pár aláírást adtunk és képeket csináltunk, majd felmentünk a színpadra. A hangulat elmondhatatlan volt, énekeltek nekünk a wayerek. Fél órás koncertet adtunk, de sietnünk kellett tovább Szolnokra. Annyi ajándékkal tértünk vissza Pestre, hogy alig tudtam felvinni a sajátjaimat a lakásba. Miután becsuktam magam után az ajtót, csak annyit vettem eszre,hogy minden csillog-villog.
-Megjöttem anyu!-kiabáltam.
-Szia! Na hogy tetszik a lakás, kicsit kitakarítottam.-mesélte.
-Hát azt látom, mindenhol tisztaság van.-nevettem.
-Figyelj beszélni akartam veled. Kerestem egy albérletet és elkéne vinned, hogy megnézhessem.-mondta anyu.
-Albérletet? Minek? Mondtam, hogy nyugodtan maradhatsz nálam.-kérdeztem meglepetten.
-Igen, tudom, de akkor sem szeretnék a nyakadon maradni. Gyűjtöttem pénzt és apádtól is maradt még. Elviszel erre a címre?-mutatta közbe a cetlit amin egy utca és egy házszám szerepelt. Látta, hogy nekem ez a dolog nem tetszik így hozzátette: -Ha nem viszel akkor elmegyek egyedül, de megnézem ezt a lakást mindenképpen.
-Jó...induljunk.-adtam fel inkább. Beültünk a kocsiba és fél óra után már oda is értünk a célunkhoz. Elég nyugis környéknek tűnik. Felmentünk egy sárga ház harmadik emeletére, aztán bekopogott Anya. Egy középkorú férfi nyitott ajtót, majd kedvesen üdvözölt minket. Bemutatta az egész lakást, mi tagadás, tényleg nagyon jó állapotban van.
-Köszönjük, nagyon tetszik a lakás és nekem pont megfelelő lesz.-szólalt meg anyu.
-Azért nem akarod még egy kicsit átgondolni?-kérdeztem.
-Nem, ez tökéletes!-mondta eléggé rendíthetetlenül. Megbeszélték a részleteket, aztán hazafelé vettük az irányt. Nagyon fáradt vagyok, kimerített ez a nap, szóval csak befeküdtem az ágyamba. Ismét eszembejutott valaki...nem hiszem el, hogy ennyire nehéz kiszorítani egy embert a fejemből. Pedig úgy tűnik igen. Biztosan jól érzi magát kint és sok élménnyel gazdagodik, így nála könnyebb a felejtés, én meg maradtam a szokásos kerékvágásban.
Másnap egy hatalmas huppanásra ébredtem. Riadtan mentem ki a nappaliba, majd álmos fejjel bambultam Anyura.
-Felébresztettelek? Ne haragudj csak elkezdtem pakolászni és leestek a könyveim a polcról.-fujtatott.
-Minek pakolsz kora reggel?-ültem le a kanapéra.
-Minél előbb beszeretnék költözni az új lakásomba. Ma szabadnapom van így itt a lehetőség. A nagyját már összepakoltam a cuccaimnak szóval elvihetnél kocsival.-pörgött ezerrel Anyu.
-Oké Anyu csak kicsit lassíts! Most úgy csinálsz mintha határidőre kéne kiköltöznöd innen.-motyogtam fáradtan.
-Jó, akkor míg elkészülsz csinálok neked reggelit.-futott be a konyhába.
Tényleg nem értem mi ütött Anyuba...ennek ellenére indultam a fürdőbe és kicsit rendbeszedtem magamat. Ma nem kell mennem úgy sem próbára mert hazamentek a Srácok hétvége alkalmából. Kikéne találnom, hogy mivel töltöm a mai napomat. Éppen mentem vissza a szobámba, amikor majdnem összeestem egy keménylapú füzetben. Ledermedtem miután felfogtam, hogy ez Lauráé. Felvettem és betettem a párnám alá, egyszerűen nem volt erőm kinyitni és belenézni. A délelőtt hamar elment a költözködéssel, majd ezután elmentem a közeli konditerembe. Úgy éreztem kicsit kikell eresztenem a gőzt és erre nem nagyon volt jobb tippem. Átöltöztem aztán bedugtam a fülesemet, hogy a futópadon tudjak hallgatni zenét. Sokáig futottam, szinte már meg is feledkeztem magamról, a szívem kalapált az arcomról pedig izzadságcseppek peregtek le. Egy puha, gyengéd kéz akadt meg a vállamon, mire hirtelen leállítottam a gépezetet. Egy barna hajú, sportos és izmos lány állt mellettem.
-Szia! Neharagudj, hogy megzavarlak de nem hajtod egy kicsit túl magadat?-nézett rám csalfa mosollyal.
-Szia...most erre van szükségem, hogy egy kicsit kikapcsoljak, de valóban kicsit túlzásba vittem.-fogtam meg a kicsi törölközőmet és megtöröltem vele a homlokomat.
-Oké-oké ahogy gondolod.-tette fel megadóan a kezét. -Egyébként Dorina vagyok, itt dolgozom edzőként.-folytatta.
-Örülök Dorina!-nyújtottam kezet neki teli mosollyal.
-Téged a ByTheWayből ismerhetlek ugye?-kérdezett tovább.
-Bizony.-bólogattam.
-Hát remélem még összefutunk, most mennem kell edzést tartani, de azért ne készítsd ki magadat teljesen.-vigyorgott a lány, majd megfordult és továbbment.
Én csak mosolyogtam mint egy tejbetök de igazából magam sem értettem, hogy miért. Lezuhanyoztam az öltözőben aztán hazafelé vettem az irányt. Jól esett ez a futás, de teljesen belefeledkeztem az egészbe. Hullaként huppantam le az ágyamba de a fejem koppant egyet...az egyik kezemmel a párnám alá nyúltam és elővettem Laura füzetét. Sokáig csak kívülről néztem, végül rávettem magamat, hogy beleolvassak ezzel magamra zúdítva mindent. Nagyon sok beszélgetésünk benne volt és én mindegyiket feltudtam magamban idézni. A szívemet mintha ezer tűvel szurkálták volna. Így aludtam el, kezemben számtalan emlékkel.
Laura szemszöge:
Eljött az a bizonyos nap, amikor bekellett feküdnöm a kórházba. Még 3 nap alatt sem szoktam meg ezt az örökké lázadó helyet...Krisz nagyon kedves és törődő velem, mindenben segít amiben csak tud. Közvetlen a műtét előtt öntött belém egy kis lelket is. Hosszadalmas munka volt ez az orvosok számára is, meg persze kockázattal ellátva. Miután felébredtem az altatásból azt sem tudtam hirtelen hol vagyok és eléggé zavarodott voltam. Azt mondták ez természetes tünet, de ne erőltessem meg magamat semmiképpen sem. Eredményt nem tudtak közölni addíg míg nem telt el legalább 2 nap. Talán mondhatom, hogy ez volt életem egyik leghosszabb időszaka....ez a két nap. Tele bizonytalansággal és hittel, de persze nem áll meg teljesen az idő körforgása így eljött a pillanat amikor az orvos beszélni akart velem.
-Kedves Laura! Hogy van? Vannak fájdalmai esetleg?-érdeklődött egy középkorú férfi.
-Nem nincsenek. Mondja csak van valami előrelátható eredmény?-vágtam bele a dolgok közepébe.
-Igen van. Úgy néz ki, hogy sikeres volt a műtét de még csak most jön a java, ami csak magán múlik.-mondta lassan, érthetően az orvos miközben a reakciómat figyelte. Eléggé leblokkoltam a hírtől.
-Ez mit jelent pontosan?-bámultam magam elé.
-Azt jelenti, hogy valószínűleg újra hallani fog de ezelőtt még hosszú és rögös út áll maga előtt. Vizsgálatokra kell mennie, folyamatos ellenőrzés alatt kell állnia. Gyakorlatilag minden nappal egyre többet fog hallani a világból. Ez lelkileg is nagy trauma lehet.-mesélte tovább az orvos az információkat. Nem tudtam mást csinálni, csak bólogatni. Nem fogtam fel, hogy mi történik velem...sikerült? Újra hallani fogok?-cikáztak a gondolataim.
Laura szemszöge:
Egész repülőút alatt Olivérre gondoltam. -Így lesz a legjobb...-mondogattam magamban. Fiatal vagyok még és szeretnék élni, szórakozni, karriert építeni, de persze mindehhez hallanom kell. Ez az első lépcsőfok az új életemhez. Ha New Yorkban nem tudnak semmit sem kezdeni a fülemmel, akkor bizony sehol sem. Nem kis kockázat van ott, hogy romokba hullok össze ismét, vagy végre teljes életet élhetek. Az utóbbi időben nagyon sokat segített, hogy Olivér mellettem állt mindenben, most viszont a saját lábamra kell állnom. 4 és fél óra volt az utazás, aztán amikor leszálltam a repülőről, szemem-szám nyitva maradt. Amerre csak a szem ellát felhőkarcolók, emberek, taxik, hirdetőtáblák és gazdagság. Most járok először ezen a földrészen...kisétáltam a parkolóba, aztán észre is vettem Kriszt. Őt anyuék keresték fel, hogy segítsen nekem itt tájékozódni és persze lakásügyben is.
-Szia, Krisz vagyok! Örülök, hogy végre találkozhattunk, jó utad volt?-kérdezett teli mosollyal a barna hajú, 28 éves srác.
-Szia! Én is örülök, minden rendben van.-írkáltam a sorokat a füzetembe. Ő tudja, hogy süket vagyok.
-Akkor indulhatunk is az új lakásodba, remélem tetszeni fog.-mondta tovább és közben betette a bőröndjeimet a csomagtartóba, majd beültünk a fekete autóba. Teljesen más világ ez, nem kell hozzá sok idő, hogy feltűnjön az embernek. Majdnem fél órát utaztunk a zsüzsgő városban, míg oda nem értünk az újdonsült lakásomhoz. A második emeletre lépcsőztünk fel, majd ajtót nyitott Krisz. Tágas, fénnyel teli, modern lakás tárult elém. "Szóhoz" sem jutottam...
-Ez gyönyörű!-írtam.
-Bizony!-mosolygott még mindig a fiú. Letettük a nappaliba a csomagjaimat, aztán minden kellő információt elmondott, megadta a telefonszámát is és elment. Most tehát egyedül vagyok a saját lakásomban, itt Amerikában...hihetetlen! Még 3 nap és bekell feküdnöm a világ egyik legfejlettebb kórházába, ami viszont már nem annyira jó dolog. Bevallom félek az egésztől, de talán nem is a műtéttől, ha nem a végeredménytől. Anyuék biztosítottak minden költséget, bár ez nem eshetett nehezükre a vállalat jövedelméből. Kipakoltam a ruháimat, kicsit elrendezkedtem a lakásban, majd úgy döntöttem körülnézek itt a környéken. Merész ötlet volt a részemről, mert ez nem egy Budapest méretű város ha nem annál sokkal de sokkal nagyobb. A telefonomon van térkép így arra támaszkodtam. Amint kiléptem az ajtón ismét megcsapott a folyton nyüzsgő és zajos utcák hangulata, majd vettem egy mély levegőt és elindultam az egyik irányba. Egymás hegyén-hátán butikok, éttermek, plázák...Találtam egy óriási parkot ahol nagyon sokan fülükben a fülhallgatóval fuottak. Erről beugrott a régi álmom, amit egy ideig felkellett függesztenem. Nagy ívet szeretnék befutni ebben a sportágban, de ez csak akkor lehetséges ha rendeződtek a dolgaim. Leültem egy padra és elővettem a táskámba csúsztatott könyvet. Erről ismét valami eszembejutott, Olivér. Sohasem fogok szabadulni a régi életemtől? Mindenben emlékeket fogok látni?-tettem fel magamban a kérdéseket. Jelentős időszak ez most az életemben, minden apró jel erre utal. Olyan erősnek kell maradnom, mint még eddig soha!
Olivér szemszöge:
Alig aludtam valamit az éjjel, a gondolataim nem hagytak el egy pillanatra sem. Próbálom feldolgozni a hirtelen jött történteket és túllépni rajtuk. Nem könnyű...Reggel az első utam próbára vitt, de onnan beültünk a Srácokkal a kisbuszba és fellépésre indultunk. A cél Tiszaújváros volt. Kicsit sikerült a többieknek kizökkenteni a gödörből, hülyéskedtünk, skáláztunk. Mindig örömmel megyünk fellépésre, mert ez olyan mintha töltőre tennénk magunkat. Minden energia és feltöltődés a wayerektől jön, illetve a zenétől. Sikitozás fogadott természetesen most is minket, pár aláírást adtunk és képeket csináltunk, majd felmentünk a színpadra. A hangulat elmondhatatlan volt, énekeltek nekünk a wayerek. Fél órás koncertet adtunk, de sietnünk kellett tovább Szolnokra. Annyi ajándékkal tértünk vissza Pestre, hogy alig tudtam felvinni a sajátjaimat a lakásba. Miután becsuktam magam után az ajtót, csak annyit vettem eszre,hogy minden csillog-villog.
-Megjöttem anyu!-kiabáltam.
-Szia! Na hogy tetszik a lakás, kicsit kitakarítottam.-mesélte.
-Hát azt látom, mindenhol tisztaság van.-nevettem.
-Figyelj beszélni akartam veled. Kerestem egy albérletet és elkéne vinned, hogy megnézhessem.-mondta anyu.
-Albérletet? Minek? Mondtam, hogy nyugodtan maradhatsz nálam.-kérdeztem meglepetten.
-Igen, tudom, de akkor sem szeretnék a nyakadon maradni. Gyűjtöttem pénzt és apádtól is maradt még. Elviszel erre a címre?-mutatta közbe a cetlit amin egy utca és egy házszám szerepelt. Látta, hogy nekem ez a dolog nem tetszik így hozzátette: -Ha nem viszel akkor elmegyek egyedül, de megnézem ezt a lakást mindenképpen.
-Jó...induljunk.-adtam fel inkább. Beültünk a kocsiba és fél óra után már oda is értünk a célunkhoz. Elég nyugis környéknek tűnik. Felmentünk egy sárga ház harmadik emeletére, aztán bekopogott Anya. Egy középkorú férfi nyitott ajtót, majd kedvesen üdvözölt minket. Bemutatta az egész lakást, mi tagadás, tényleg nagyon jó állapotban van.
-Köszönjük, nagyon tetszik a lakás és nekem pont megfelelő lesz.-szólalt meg anyu.
-Azért nem akarod még egy kicsit átgondolni?-kérdeztem.
-Nem, ez tökéletes!-mondta eléggé rendíthetetlenül. Megbeszélték a részleteket, aztán hazafelé vettük az irányt. Nagyon fáradt vagyok, kimerített ez a nap, szóval csak befeküdtem az ágyamba. Ismét eszembejutott valaki...nem hiszem el, hogy ennyire nehéz kiszorítani egy embert a fejemből. Pedig úgy tűnik igen. Biztosan jól érzi magát kint és sok élménnyel gazdagodik, így nála könnyebb a felejtés, én meg maradtam a szokásos kerékvágásban.
Másnap egy hatalmas huppanásra ébredtem. Riadtan mentem ki a nappaliba, majd álmos fejjel bambultam Anyura.
-Felébresztettelek? Ne haragudj csak elkezdtem pakolászni és leestek a könyveim a polcról.-fujtatott.
-Minek pakolsz kora reggel?-ültem le a kanapéra.
-Minél előbb beszeretnék költözni az új lakásomba. Ma szabadnapom van így itt a lehetőség. A nagyját már összepakoltam a cuccaimnak szóval elvihetnél kocsival.-pörgött ezerrel Anyu.
-Oké Anyu csak kicsit lassíts! Most úgy csinálsz mintha határidőre kéne kiköltöznöd innen.-motyogtam fáradtan.
-Jó, akkor míg elkészülsz csinálok neked reggelit.-futott be a konyhába.
Tényleg nem értem mi ütött Anyuba...ennek ellenére indultam a fürdőbe és kicsit rendbeszedtem magamat. Ma nem kell mennem úgy sem próbára mert hazamentek a Srácok hétvége alkalmából. Kikéne találnom, hogy mivel töltöm a mai napomat. Éppen mentem vissza a szobámba, amikor majdnem összeestem egy keménylapú füzetben. Ledermedtem miután felfogtam, hogy ez Lauráé. Felvettem és betettem a párnám alá, egyszerűen nem volt erőm kinyitni és belenézni. A délelőtt hamar elment a költözködéssel, majd ezután elmentem a közeli konditerembe. Úgy éreztem kicsit kikell eresztenem a gőzt és erre nem nagyon volt jobb tippem. Átöltöztem aztán bedugtam a fülesemet, hogy a futópadon tudjak hallgatni zenét. Sokáig futottam, szinte már meg is feledkeztem magamról, a szívem kalapált az arcomról pedig izzadságcseppek peregtek le. Egy puha, gyengéd kéz akadt meg a vállamon, mire hirtelen leállítottam a gépezetet. Egy barna hajú, sportos és izmos lány állt mellettem.
-Szia! Neharagudj, hogy megzavarlak de nem hajtod egy kicsit túl magadat?-nézett rám csalfa mosollyal.
-Szia...most erre van szükségem, hogy egy kicsit kikapcsoljak, de valóban kicsit túlzásba vittem.-fogtam meg a kicsi törölközőmet és megtöröltem vele a homlokomat.
-Oké-oké ahogy gondolod.-tette fel megadóan a kezét. -Egyébként Dorina vagyok, itt dolgozom edzőként.-folytatta.
-Örülök Dorina!-nyújtottam kezet neki teli mosollyal.
-Téged a ByTheWayből ismerhetlek ugye?-kérdezett tovább.
-Bizony.-bólogattam.
-Hát remélem még összefutunk, most mennem kell edzést tartani, de azért ne készítsd ki magadat teljesen.-vigyorgott a lány, majd megfordult és továbbment.
Én csak mosolyogtam mint egy tejbetök de igazából magam sem értettem, hogy miért. Lezuhanyoztam az öltözőben aztán hazafelé vettem az irányt. Jól esett ez a futás, de teljesen belefeledkeztem az egészbe. Hullaként huppantam le az ágyamba de a fejem koppant egyet...az egyik kezemmel a párnám alá nyúltam és elővettem Laura füzetét. Sokáig csak kívülről néztem, végül rávettem magamat, hogy beleolvassak ezzel magamra zúdítva mindent. Nagyon sok beszélgetésünk benne volt és én mindegyiket feltudtam magamban idézni. A szívemet mintha ezer tűvel szurkálták volna. Így aludtam el, kezemben számtalan emlékkel.
Laura szemszöge:
Eljött az a bizonyos nap, amikor bekellett feküdnöm a kórházba. Még 3 nap alatt sem szoktam meg ezt az örökké lázadó helyet...Krisz nagyon kedves és törődő velem, mindenben segít amiben csak tud. Közvetlen a műtét előtt öntött belém egy kis lelket is. Hosszadalmas munka volt ez az orvosok számára is, meg persze kockázattal ellátva. Miután felébredtem az altatásból azt sem tudtam hirtelen hol vagyok és eléggé zavarodott voltam. Azt mondták ez természetes tünet, de ne erőltessem meg magamat semmiképpen sem. Eredményt nem tudtak közölni addíg míg nem telt el legalább 2 nap. Talán mondhatom, hogy ez volt életem egyik leghosszabb időszaka....ez a két nap. Tele bizonytalansággal és hittel, de persze nem áll meg teljesen az idő körforgása így eljött a pillanat amikor az orvos beszélni akart velem.
-Kedves Laura! Hogy van? Vannak fájdalmai esetleg?-érdeklődött egy középkorú férfi.
-Nem nincsenek. Mondja csak van valami előrelátható eredmény?-vágtam bele a dolgok közepébe.
-Igen van. Úgy néz ki, hogy sikeres volt a műtét de még csak most jön a java, ami csak magán múlik.-mondta lassan, érthetően az orvos miközben a reakciómat figyelte. Eléggé leblokkoltam a hírtől.
-Ez mit jelent pontosan?-bámultam magam elé.
-Azt jelenti, hogy valószínűleg újra hallani fog de ezelőtt még hosszú és rögös út áll maga előtt. Vizsgálatokra kell mennie, folyamatos ellenőrzés alatt kell állnia. Gyakorlatilag minden nappal egyre többet fog hallani a világból. Ez lelkileg is nagy trauma lehet.-mesélte tovább az orvos az információkat. Nem tudtam mást csinálni, csak bólogatni. Nem fogtam fel, hogy mi történik velem...sikerült? Újra hallani fogok?-cikáztak a gondolataim.
~8. rész
Sziasztok!:) Megjöttük az új résszel. Örömmel olvassuk a sok pozitív visszajelzéseket, ezzel elértétek azt, hogy minél gyorsabban igyekezzünk az új részekkel is. Véleményezést most is várunk, illetve pipálásokat. Jó olvasást! xxFanni xxSzabina
Ajkai gyengéden az enyéimhez értek és még csak levegőt sem mertem venni. Ezt egy süket ember duplán érzi át, hiszen másra nem tud hivatkozni, csak a kifinomult érzékelésére. Nem nevezném ezt még rendes csóknak, inkább csak érzéki szájra puszinak...még is imádtam!
Laura szemszöge:
A tegnap este egyszerűen tökéletes volt...viszont, rá kellett jönnöm valamire. Nem jó ez az egész így, Olivérnek valószínűleg nem ilyen zavaros kapcsolatra van szüksége, jobbat érdemel. Már pedig én jelenleg magamban sem vagyok biztos. Egyszer azt érzem, hogy nem szabad elengednem ezt a fiút, de a másik oldalon ott van a kisördög aki folyton azt súgja a fülembe, hogy ennek a kapcsolatnak nem lenne jövője. Lehet, hogy most még nem látja tisztán a dolgot, de kis idő múlva ő is eltávolodna tőlem ugyanúgy mint mások. Az egész életem amióta süket vagyok erről szól...erről, hogy mindig amikor valakit túlságosan megszeretek, a végén elveszítem. Kezembe vettem a telefonomat és írtam egy üzenetet Olivérnek:
-Szia! Kérlek, ha bármit is jelentek neked, akkor kérdés nélkül elfelejtesz végleg. Nagyon jó volt a tegnap este, de ennyi! Mindkettőnknek így lesz a legjobb.
Olivér szemszöge:
A tegnapi nap óta fel vagyok pörögve, úgy érzem kerek egész lettem. Gyorsan reggeliztem anyuval, majd mindketten útnak indultunk. Anyu azt mondja, elégedett a bolti munkájával és nem bánta meg, hogy feljött velem Pestre. Én ennek nagyon örülök, végre biztonságban tudhatom. Amikor betoppantam próbára, már mindenki készenlétben ült.
-Olivér! Sohasem változol meg igaz?-szólalt meg Sziki.
-Ne haragudjatok, csak Laurával végre előrébb léphettünk és most mindig ezen jár az eszem. Mostantól viszont koncentrálni fogok.-mondtam. Elkezdtük behangolni a gitárokat illetve a zongorát. Új dallal készülünk, pedig nem rég jött ki az új albumunk. Folyton gőzerővel hajtunk, mert csak így tudunk fejlődést mutatni igazán.
-Utoljára játsszuk el ezt a dalt!-szólalt fel Bence. Így is tettünk, de félúton pittyegett egyet a telefonom. Kikaptam a zsebemből, aztán amikor megpillantottam a Laura feliratot, majdnem kiugrottam a bőrömből. De ami ezután következett...megállt bennem a vér és leblokkoltam. Szó nélkül felkaptam a táskámat és kirohantam a próbateremből. A Srácok hiába kiabáltak utánam, semmi sem állíthatott meg. Felcsöngettem Laurához és nagy küszködések árán rávettem, hogy beszéljünk. Lábaimmal gyorsan vettem a lépcsőfokokat, majd mire felértem az emeletre, Laura már ott állt az ajtóban.
-Mondtam, hogy ne keressél. Miért nehezíted meg a dolgomat!?-írta le a füzetébe a gondolatokat.
-Addig innen el nem megyek, míg meg nem magyarázod mi okból írtad az sms-t.-álltam meg az ajtóban mint egy cövek és a szőke lányra bámultam kérdően.
-Olivér...be kell látnod, hogy nincsen jövője a kapcsolatunknak. Nem várhatom el, hogy velem legyél, mert jobbat érdemelsz nálam. 3 éve másról sem szól az életem, csak hogy mindig valakit túlságosan megszeretek, majd elveszítem. Még egy csalódásból már nem állnék fel. Nehézkesen jutottunk el ide, ahol most tartunk és ez azért van mert nem vagyok biztos magamban. Egyik pillanatban ezt gondolom, a másikban viszont az ellenkezőjét. Nem lenne stabil a kapcsolatunk értsd meg! Nem veled van a hiba, ha nem velem. Ezt el kell fogadnod.-írta le gyorsan a sorokat, majd felmutatta, hogy lássam.
-Tudod mi a legnagyobb probléma itt? Hogy nem tudsz bízni bennem...elmondtam, hogy én valóban szeretlek és pontosan azért aki vagy. Ha ezt nem hiszed el akkor lehet, hogy tényleg nincs értelme a kapcsolatunknak. Gátlásokkal élsz amit meg is értek, de örökkön-örökké nem taszíthatsz el mindenkit magad körül, mert a végén egyedül maradsz. Ezen egy kicsit gondolkozz el!-mondtam higgadtan, majd megfordultam és elindultam lefelé a házból.
Felhívtam a Fiúkat és elmeséltem nekik a történteket, hogy miért léptem le olyan hirtelen a próbáról aztán hazaindultam. Egész végig csak rajta járt az eszem, és azokon a mondatokon amit leírt. De én nem ilyen vagyok. Ha egyszer valakibe beleszeretek, azt nagyon nehezen tudom elengedni. Márpedig Laurát teljes szívemből szeretem. Nem értem miért nem bízik meg bennem. Csak teltek a napok, én szinte több időt töltöttem a stúdióban mint otthon. Próbáltam keresni Laurát, de aztán írt egy SMS-t, hogy haza utazott a szüleihez. Ezért inkább nem is érdeklődtem felőle, mert ha ő nem akarja ezt az egészet, én sem erőltetem.
Laura szemszöge:
Bűntudatot éreztem hogy hazudtam Olivérnek, de másképp nem hagyott volna békén. És ezzel csak megnehezítené ezt az egészet. Beszélnem kell vele. Elmondani a jövőbeli tervemet, bár nem lesz könnyű. Félek hogy mit fog szólni hozzá. De végre megérti miért távolodtam el tőle az utóbbi időben. Gondolataimban elmélyültem, és végül erőt vettem magamon, majd felkaptam a táskámat és lerobogtam a lépcsőn.
Végig sétáltam a gyönyörű napsütésben, a hajamat a szellő fújdogálta. Csodásan éreztem magam, de ahogy egyre közeledtem az Olivér háza felé, egyre idegesebb lettem. Nem akarok neki fájdalmat okozni, de ezt tartom helyes döntésnek. Lassan lépkedtem fel a lépcsőn, a megfelelő emeletre, majd becsengettem az ajtón. Nemsokára ki is nyitotta, majd meglepődve nézett rám.
-Szia. Hát te? Nem a szüleidnél vagy?
-Szia. Hát amint látod nem. Amúgy beszélhetnénk?-Néztem bele gyönyörű szemeibe. Nem is értem hogy fogom ezt nélkülözni.
-Persze, gyere csak beljebb.-Mondta, majd beléptem, és elhelyezkedtünk a kanapén.
Azért jöttem, hogy közöljek valamit veled.-Néztem ismét szemeibe, majd folytattam.
-Igazából azért mondtam hogy a szüleimnél vagyok, mert...-Lesütöttem a fejem.
-Mert?-Nézett rám ijedten.
-Mert ki szeretnék költözni Amerikába. Az utóbbi időben rájöttem, hogy jogod van tudni ezt, hogy hova is tartok. Szerintem megérdemled hogy békésen elbúcsúzzak tőled. E miatt is távolodtam el az utóbbi időben, illetve amit már elmondtam neked.-Néztem félve a szemébe.
-De miért döntöttél így?-Nézett rám.
-Kint megműtenek ismét. Hátha sikerül. Ez az utolsó lehetőség hogy újra hallhassak. Nem szeretném elszalasztani. Tégy úgy, mintha nem is léteztem volna. Majd csak egyszer elfelejtesz. De azt tudnod kell,hogy te voltál a legjobb dolog az életemben.-Öleltem meg.
-El kell fogadnod, hogy így döntöttem. Most lehet úgy érzed, hogy kihasználtalak és átvertelek, de az érzéseim igazak voltak...jobbat érdemelsz nálam jelen pillanatban..írtam tovább a füzetembe amint elengedtük egymást.
-Tiszteletben tartom a döntésedet, ez a Te életed és bár olyat ne kérj, hogy úgy tegyek mintha nem léteztél volna, de kívánom hogy megtaláld azt amit keresel.-mondta őszinte hangvétellel a szöszi.
Nekem is fájt itt hagynom, hisz szeretem. De más választásom nincs. Egyszer úgyis túl leszünk ezen az egészen. Csak idő kell hozzá. Ezzel elköszöntem és kimentem az ajtón, félúton még utoljára visszafordultam Olivérhez, majd hazamentem a bőröndjeimért.
Még ma este elmegyek innen. Hiányozni fog ez a város, hisz már megszoktam. Na meg anyuéktól is még távolabb leszek. Gondolataimból a telefonom rezgése zökkentett ki. Olivér volt az.
Mikor indul a géped?-Írta.
-21:03:)-Válaszoltam.
-Elvihetlek a reptérre?-Kérdezte kedvesen, nekem pedig nem volt semmi ellenvetésem.
-Persze.:)-Mosolyogtam amit ő nem láthatott. Bizony jó tudni, hogy azért nem haragszik rám.
-Hányra menjek érted?
-8-ra:)
-Rendben. Ott leszek.-Válaszolta, majd megköszöntem, és ledobtam a telefont a kanapéra. Nagyon nehéz erősnek maradnom, mert minden ideköt a városhoz és hozza...Pár dolgot meg bepakoltam a bőröndömbe, majd letusoltam és készülődtem.
A lakást sikerült kiadnom albérlőknek, így nem marad teherként a vállamon.
Meg utoljára végigmentem a lakáson, majd könnyekkel küszködve vettem az irányt az utcára.
Mintha a szívem egy darabját próbálnák kiszakítani belőlem. Ez az érzés kerülgetett egész úton és egyikünk sem szólalt meg a kocsiban. Mikor odaértünk háromnegyed kilenc volt. Tehát 18 perc múlva indul a gépem.
Magam után húztam a dög nehéz bőröndömet, majd leültünk a várakozóteremben egy-egy székre.
5 percig ültünk csendben, és kiélveztük egymás társaságát. Egyikőnk sem szólalt meg.
Végül meghallottam amint a hangosbemondóban mondja a nő, hogy a New Yorkba tartó gépre kezdjék meg a felszállást.
Elővettem a füzetemet és írni kezdtem bele.
-Köszönök mindent, és sajnálom hogy így kell véget érnie a barátságunknak. Nekem is nehéz, ugyan úgy mint neked. Új életet kezdeni egy teljesen más országban, városban. Ahol minden idegen, de legalább biztos lakhatásom lesz, emiatt nem kell aggódnom.-Néztem szemeibe, majd folytattam az írást.-És egyvalamit szeretnék még elmondani, amit eddig még soha senkinek nem mertem mondani. De nálad megtört a jég és kimondom, hogy mindvégig szerettelek és örökké a szívemben maradsz.-Fejeztem be, majd amikor elolvasta, csak annyit mondott "Köszönöm."
Hirtelen ötlettől vezérelve, közel hajoltam hozzá, majd lassan és szenvedélyesen megcsókoltam. Megpróbáltam minden iránta vetett érzelmeimet belesűríteni. Nem akartam hogy véget érjen ez a pillanat. De véget ért...még pár másodpercünk maradt egymás szemeire, majd megfogva bőröndjeimet, elindultam a becsekkolópulthoz. Nem néztem vissza, nem akartam még ennél is nehezebbé tenni a dolgokat.
Olivér szemszöge:
Tudom, hogy ez a helyes...ez, hogy elengedem bármennyire is nehéz. Nem most és nem itt van értelme a kapcsolatunknak. Addig ültem ott, míg végleg el nem tűnt Laura a látószögemből aztán indultam a kocsihoz, a parkolóba. Beültem és bekapcsoltam az övet...de ezután olyasfajta érzés tört rám, amit eddig nem éreztem még sohasem. Könnyek szöktem a szemembe, akármennyire is cikinek tartják ezt egy srácnál. Nem érdekelt semmi sem Laurán kívül, fogalmam sem volt, hogy lesz tovább ezek után.
~7. rész
Sziasztok:) Ismét megérkeztünk a következő résszel, igazából mosolynapon szerettük volna kitenni, de nem lettünk vele készen. De hát itt van, és reméljük elnyeri tetszéseteket:) Az előző részhez elég kevés pipa, és komment érkezett, nem tudjuk mi okból. Itt viszont mindenképpen hagyjatok nyomot magatok után, hisz nem tudjuk hogy érdemes-e folytatni. Nem is húzom tovább a szót, jó olvasást:) xxSzabina xxFanni
Talán nem én vagyok neki az egyetlen? Tettem fel magamban azt a bizonyos kérdést. Hiszen még a tegnapi napon minden olyan csodálatos és tökéletes ment...nem értem.
Ahogy lépkedtem az utcán, egyre csak az a kép járt a fejemben, amikor megölelte azt a fiút. Lehet hogy csak én ragálom túl a dolgot. Lehet, hogy az egyik legjobb fiúbarátja. Tényleg nem értem ezt az egészet.Viszonylag hamar hazaértem, és amint beléptem a lakásba, Zédó kutyuskám üdvözölt ugatva. Elkezdett felém szaladni, én pedig felvettem az ölembe, és jól megszorongattam. Úgy hiányzott.
Letettem az állatomat, majd a konyhába tevékenykedő anyukámhoz mentem.
-Szia anyu!-Köszöntem neki.
-Szia. Hogy telt a napod?-Mosolygott édesen.
-Semmi különös nem történt, fáradt vagyok.-mondtam.
-Ő csak mosolygott, majd tovább folytatta az ebéd készítését.
-Mi finomat csinálsz?-néztem bele egy forró edénybe.
-Húslevest és rántott húst.-mondta én pedig korgó gyomorral ültem le az asztalhoz.
Közben rájöttem, hogy annyira nem is vagyok éhes...nyugtalanítanak a történtek. Levittem sétálni Zédót, de jó messze elkerültem a parkot és környékét. Korán ágyba bújtam de előtte ránéztem a facebookomra. Az első értesítés Laura születésnapjáról szólt, holnap lesz. Valamit ki kéne találnom...
Laura szemszöge:
Olyan meglepetés ért ma, amiről még csak álmodni sem mertem volna. Hazajött Londonból a mostohabátyám, Ádám. Nagyon régen nem láttuk egymást, már lassan 5 éve, hogy kiment külföldre. Természetesen emellett tartottuk a kapcsolatot, de már hiányzott.
Sétáltunk egyet a parkban, aztán felmentünk hozzám. Elég sok mindenről tudtunk beszélni, hiszen 5 év az hosszú idő. Lett egy felesége és most várják az első gyermeküket. Gratuláltam neki és megkínáltam egy kávéval.Természetesen igent mondott, így elindultam a konyhába a forró italért. Visszamentem, majd letettem az asztalra.
"Beszélgetni" kezdtünk az új munkájáról, és hogy miért jött haza. Szinte édes testvérként tekintek rá.
-Igazából azért jöttem haza egy kis időre, mert találkozni akartam veled is, illetve anyuval. Ha megszületik Lena, már nem nagyon lesz lehetőségem hazajönni, sok a munka is. Sajnos az újdonsült feleségem sem tudott eljönni velem a munkája miatt.-mesélte Ádám.
-Megértem és örülök, hogy meglátogattál. Mennyi ideig maradsz?-írtam le a kérdést, majd mosolyogva néztem a fiúra. 4 évvel idősebb nálam...
-Holnap már megyek is anyuhoz, az éjszakára foglaltam szállást egy hotelben.-mondta.
-Pedig itt is nyugodtan maradhattál volna.-írtam le a szavakat.
-Nem akartam a terhedre lenni, apuhoz meg semmiképp nem mentem volna.-mondta.
Megértően bólogattam, aztán szürcsöltem egyet a kávémból. Már magától az illatától is energia teljesebbnek éreztem magamat. Miután elbúcsúztunk, úgy döntöttem lemegyek végre futni egy hónap után. Sajnos a műtét miatt ezt eddig nem tehettem meg, pedig a mindennapjaim részéve vált. Bedugtam a fülesemet és már indultam is a Margit szigetre.
Olivér szemszöge:
A délelőtt folyamán elmentem egy virágboltba, tankoltam a kocsimba és egy két dolgot elintéztem a városba. Bence felhívott, hogy nincs e kedvem összefutni az Angel bárban, mert most pont ráér.
Beültünk egy asztalhoz és kértünk koktélt.
-Mi újság veled mostanában? Laura?-érdeklődött.
-Megvagyunk, de meg mindig ilyen bizonytalan a kapcsolatunk...-meséltem két korty között.
-Ezt hogy érted?-kérdezett tovább.
-Hát tudod, mondtam, hogy süket és emiatt senki sem közeledett még felé igazán, nem mer nyitni. Fél, hogy nem bírnám ki, hogy neki más az élete mint egy normális embernek.-meséltem el a helyzetet.
-De ez nem így van igaz?-mosolygott rám.
-Nem...én egyre jobban kezdek meggyőződni afelől, hogy beleszerettem. Pontosan az fogott meg benne, amilyen ő valójában. Nem kell, hogy megváltozzon azért, mert mások másféle életet élnek.-mondtam.
-Irigyellek Olivér. Remélem Ő is rájön erre végül, amit most mondtál.
Még egy darabig beszélgettünk, én is megkérdeztem mi újság van vele, majd mindketten hazaindultunk. Anyu még nem volt itthon, mert dolgozott így leültem a zongorám elé és egy kicsit zenéltem, énekeltem. Erre már nagyon szükségem volt, hogy lelkileg feltöltődjek egy kicsit. Van amit csak ezáltal tudok elérni magamnál.
Gyorsan elment az idő, már 6 óra volt amikor feleszméltem a hangokból. Írtam Laurának, hogy 7-re készüljön el, mert felveszem kocsival és elmegyünk valahova.
Laura szemszöge:
Hova akar elvinni Olivér? Kíváncsian bámultam az üzenetet és próbáltam választ találni a magamban feltett kérdésre. Végül úgy döntöttem hogy hagyom a gondolkodást, és készülök, hisz szorít az idő.
Sokat gondoltam hogy mit vegyek fel, mert nem tudtam hogy mégis mire készül.Végül egy gyöngyös farmert vettem fel, világos rózsaszín szintén gyöngyös felsővel. Bementem a fürdőbe, majd feltettem egy alap sminket, a szemhéjamra pedig enyhén füstösre festettem.Fél hét volt amikor végeztem, majd úgy döntöttem harapok valamit. Az a valami melegszendvics lett, amit hamar meg is ettem. Felhúztam egy szetthez illő cipőt, a táskámba beledobáltam a kellő cuccokat, majd készen is voltam. 10 perc várakozás után csengettek. Nagyon jól tudtam ki vár lent és őszinte leszek, felragyogtam a gondolattól, így gyorsan leviharzottam az utcára.
Olivér ott állt, félig nekidőlve a gyönyörű fekete BMW-jének. Mosolyogva közeledett hozzám, majd egy vörös rózsacsokrot nyújtott felém, a háta mögül.
-Boldog Szülinapot!-mondta. Én viszont úgy lefagytam, hogy kicsit kétségbeesett. -Mi a baj?-érdeklődött.
-Hát, tudod...már 3 éve nem ünneplem a születésnapomat, mert ha végre hallhatok, ezt az időszakot el akarom felejteni egy életre.-meséltem lecsüggedve.
-Nem tudtam erről, ne haragudj. Csak a facebookon jelezte az események között.-szólalt meg, mire kivettem kezéből a csodás csokrot. Beleszagoltam, imádom a rózsát.
-Nem a te hibád, köszönöm.-írtam le a szavakat
-De azért még elvihetlek arra helyre, amit terveztem?-mosolygott rám és én csak bólintottam. Beültünk a kocsiba, aztán elindultunk.
Útközben próbáltam kiszedni belőle, hogy hova megyünk, de nem árulta el.
Megálltunk egy parkolóba körülbelül 20 perc múlva. Kinyitotta nekem az ajtót és én kiszálltam a kocsiból.
-Gyönyörű vagy.-szólalt meg, amit egy széles mosollyal "köszöntem" meg.
Elindultunk egy felfelé vezető, macskaköves úton. Annyira jó vele együtt lenni...hirtelen minden rosszat elfelejtek és csak rá tudok figyelni. Közben persze rájöttem, hogy a Citadellához megyünk fel. Ahogy így sétáltunk, csak annyit éreztem, hogy a keze az enyémbe fonódik. Megtorpantam, majd szemébe néztem mélyen... elmondhatatlan érzések fogalmazódtak meg bennem. Egyszerűen lángolt minden porcikám, a szívem pedig zakatolt. Lassan felértünk a csúcsra és gyönyörű kilátás tárult elénk. A nap lemenő sugarai cikáztak rajtunk, minden csupa zöld volt körülöttünk. Megálltunk a korlátnál, aztán kitekintettünk a városra.
-Köszönöm, hogy elhoztál ide.-írtam le közben a sorokat.
-Örülök, hogy tetszik.-válaszolta a szőkeség.
Egymás felé fordultunk és mintha megállt volna az idő. Komolyan ennyire fontos lenne nekem ez a fiú? Körülbelül 1 hónapja ismerem, de még is üresnek érzem magamat, ha nincs mellettem. O tényleg elfogad olyannak amilyen vagyok? Valóban szeret?- tettem fel magamban sorra az egyre csak rám nehezedő kérdéseket. Érezte, hogy gondolkodok...
-Meséld el nyugodtan ami a fejedben jár. Mindenre kíváncsi vagyok. -érdeklődött Olivér. Csalfa mosoly jelent meg az arcomon.
-Nem tudom megfogalmazni magamban az érzéseimet...csak annyit tudok, hogy jó veled és érzem, hogy fontos vagyok számodra. Tudom, hogy sokszor próbáltál kitérni erre a témára, de én időt kértem. Nehéz feldolgoznom azt, ami velem történik.
-Miért pont én?-folytattam.
-Néha nem kell, hogy a dolgok okkal történjenek. Az egész lényedbe szerettem bele...abba ami valójában vagy és én nem szeretnélek megváltoztatni. Nem okoz akadályt, hogy nem hallasz. Talán ezért van, hogy beszéd nélkül is megértjük egymást.-mondta nekem.
Zavarba jöttem ezektől a szavaktól...arcom kipirosodott és remegett az egész testem. Kibámultam az óriási városra, apró fények szépítették mindenfelé. Ez nem velem történik...mondogattam magamban. Lassan Olivérre szegeztem a szemeimet, majd átöleltem szorosan. Egymás karjaiban dőltünk neki a korlátnak. Látszólagosan meglepődött ezen a kezdeményezésen. Valahogy most nem érdekelt mit szabadna és kellene tennem...egyszerűen csak utat engedtem az érzéseimnek. Kifelé fordultunk a város felé, de nem engedtük el egymást, csak bámultunk a még ilyenkor is nyüzsgő városra. Volt vagy 10 perc, amíg így szótlanul álltunk egymás mellett. A friss szellő fújdogálta szőke tincseimet és minden olyan varázslatosnak tűnt. Olivér lassan rám nézett és éreztem, hogy nem veszi le rólam a tekintetét, rendesen végigméri az arcom minden egyes zugát, így felé fordultam. Úgy néztünk egymás szemeibe, mintha az élet mindenségét kerestük volna bennük. Olivér nem szólalt meg, csak lassan, nagyon lassan közeledett fejével, miközben hol az ajkamat nézte, hol a szemeimet kutatta. Éreztem, hogy most bizony történni fog valami. Elvileg reszketnem kellett volna, de most még is minden porcikámmal kívántam ezt a fiút és nem érdekelt semmi sem rajta kívül. Már egészen közel voltunk egymáshoz, ajkaink csak nem összeértek. Érződött, hogy nem akarja elsietni a dolgot és inkább megvárja a reakciómat. Talán úgy lehet leírni ezt a helyzetet, hogy az óra járása megállt. Ajkai gyengéden az enyéimhez értek és még csak levegőt sem mertem venni. Ezt egy süket ember duplán érzi át, hiszen másra nem tud hivatkozni, csak a kifinomult érzékelésére. Nem nevezném ezt még rendes csóknak, inkább csak érzéki szájra puszinak...még is imádtam!
Talán nem én vagyok neki az egyetlen? Tettem fel magamban azt a bizonyos kérdést. Hiszen még a tegnapi napon minden olyan csodálatos és tökéletes ment...nem értem.
Ahogy lépkedtem az utcán, egyre csak az a kép járt a fejemben, amikor megölelte azt a fiút. Lehet hogy csak én ragálom túl a dolgot. Lehet, hogy az egyik legjobb fiúbarátja. Tényleg nem értem ezt az egészet.Viszonylag hamar hazaértem, és amint beléptem a lakásba, Zédó kutyuskám üdvözölt ugatva. Elkezdett felém szaladni, én pedig felvettem az ölembe, és jól megszorongattam. Úgy hiányzott.
Letettem az állatomat, majd a konyhába tevékenykedő anyukámhoz mentem.
-Szia anyu!-Köszöntem neki.
-Szia. Hogy telt a napod?-Mosolygott édesen.
-Semmi különös nem történt, fáradt vagyok.-mondtam.
-Ő csak mosolygott, majd tovább folytatta az ebéd készítését.
-Mi finomat csinálsz?-néztem bele egy forró edénybe.
-Húslevest és rántott húst.-mondta én pedig korgó gyomorral ültem le az asztalhoz.
Közben rájöttem, hogy annyira nem is vagyok éhes...nyugtalanítanak a történtek. Levittem sétálni Zédót, de jó messze elkerültem a parkot és környékét. Korán ágyba bújtam de előtte ránéztem a facebookomra. Az első értesítés Laura születésnapjáról szólt, holnap lesz. Valamit ki kéne találnom...
Laura szemszöge:
Olyan meglepetés ért ma, amiről még csak álmodni sem mertem volna. Hazajött Londonból a mostohabátyám, Ádám. Nagyon régen nem láttuk egymást, már lassan 5 éve, hogy kiment külföldre. Természetesen emellett tartottuk a kapcsolatot, de már hiányzott.
Sétáltunk egyet a parkban, aztán felmentünk hozzám. Elég sok mindenről tudtunk beszélni, hiszen 5 év az hosszú idő. Lett egy felesége és most várják az első gyermeküket. Gratuláltam neki és megkínáltam egy kávéval.Természetesen igent mondott, így elindultam a konyhába a forró italért. Visszamentem, majd letettem az asztalra.
"Beszélgetni" kezdtünk az új munkájáról, és hogy miért jött haza. Szinte édes testvérként tekintek rá.
-Igazából azért jöttem haza egy kis időre, mert találkozni akartam veled is, illetve anyuval. Ha megszületik Lena, már nem nagyon lesz lehetőségem hazajönni, sok a munka is. Sajnos az újdonsült feleségem sem tudott eljönni velem a munkája miatt.-mesélte Ádám.
-Megértem és örülök, hogy meglátogattál. Mennyi ideig maradsz?-írtam le a kérdést, majd mosolyogva néztem a fiúra. 4 évvel idősebb nálam...
-Holnap már megyek is anyuhoz, az éjszakára foglaltam szállást egy hotelben.-mondta.
-Pedig itt is nyugodtan maradhattál volna.-írtam le a szavakat.
-Nem akartam a terhedre lenni, apuhoz meg semmiképp nem mentem volna.-mondta.
Megértően bólogattam, aztán szürcsöltem egyet a kávémból. Már magától az illatától is energia teljesebbnek éreztem magamat. Miután elbúcsúztunk, úgy döntöttem lemegyek végre futni egy hónap után. Sajnos a műtét miatt ezt eddig nem tehettem meg, pedig a mindennapjaim részéve vált. Bedugtam a fülesemet és már indultam is a Margit szigetre.
Olivér szemszöge:
A délelőtt folyamán elmentem egy virágboltba, tankoltam a kocsimba és egy két dolgot elintéztem a városba. Bence felhívott, hogy nincs e kedvem összefutni az Angel bárban, mert most pont ráér.
Beültünk egy asztalhoz és kértünk koktélt.
-Mi újság veled mostanában? Laura?-érdeklődött.
-Megvagyunk, de meg mindig ilyen bizonytalan a kapcsolatunk...-meséltem két korty között.
-Ezt hogy érted?-kérdezett tovább.
-Hát tudod, mondtam, hogy süket és emiatt senki sem közeledett még felé igazán, nem mer nyitni. Fél, hogy nem bírnám ki, hogy neki más az élete mint egy normális embernek.-meséltem el a helyzetet.
-De ez nem így van igaz?-mosolygott rám.
-Nem...én egyre jobban kezdek meggyőződni afelől, hogy beleszerettem. Pontosan az fogott meg benne, amilyen ő valójában. Nem kell, hogy megváltozzon azért, mert mások másféle életet élnek.-mondtam.
-Irigyellek Olivér. Remélem Ő is rájön erre végül, amit most mondtál.
Még egy darabig beszélgettünk, én is megkérdeztem mi újság van vele, majd mindketten hazaindultunk. Anyu még nem volt itthon, mert dolgozott így leültem a zongorám elé és egy kicsit zenéltem, énekeltem. Erre már nagyon szükségem volt, hogy lelkileg feltöltődjek egy kicsit. Van amit csak ezáltal tudok elérni magamnál.
Gyorsan elment az idő, már 6 óra volt amikor feleszméltem a hangokból. Írtam Laurának, hogy 7-re készüljön el, mert felveszem kocsival és elmegyünk valahova.
Laura szemszöge:
Hova akar elvinni Olivér? Kíváncsian bámultam az üzenetet és próbáltam választ találni a magamban feltett kérdésre. Végül úgy döntöttem hogy hagyom a gondolkodást, és készülök, hisz szorít az idő.
Sokat gondoltam hogy mit vegyek fel, mert nem tudtam hogy mégis mire készül.Végül egy gyöngyös farmert vettem fel, világos rózsaszín szintén gyöngyös felsővel. Bementem a fürdőbe, majd feltettem egy alap sminket, a szemhéjamra pedig enyhén füstösre festettem.Fél hét volt amikor végeztem, majd úgy döntöttem harapok valamit. Az a valami melegszendvics lett, amit hamar meg is ettem. Felhúztam egy szetthez illő cipőt, a táskámba beledobáltam a kellő cuccokat, majd készen is voltam. 10 perc várakozás után csengettek. Nagyon jól tudtam ki vár lent és őszinte leszek, felragyogtam a gondolattól, így gyorsan leviharzottam az utcára.
Olivér ott állt, félig nekidőlve a gyönyörű fekete BMW-jének. Mosolyogva közeledett hozzám, majd egy vörös rózsacsokrot nyújtott felém, a háta mögül.
-Boldog Szülinapot!-mondta. Én viszont úgy lefagytam, hogy kicsit kétségbeesett. -Mi a baj?-érdeklődött.
-Hát, tudod...már 3 éve nem ünneplem a születésnapomat, mert ha végre hallhatok, ezt az időszakot el akarom felejteni egy életre.-meséltem lecsüggedve.
-Nem tudtam erről, ne haragudj. Csak a facebookon jelezte az események között.-szólalt meg, mire kivettem kezéből a csodás csokrot. Beleszagoltam, imádom a rózsát.
-Nem a te hibád, köszönöm.-írtam le a szavakat
-De azért még elvihetlek arra helyre, amit terveztem?-mosolygott rám és én csak bólintottam. Beültünk a kocsiba, aztán elindultunk.
Útközben próbáltam kiszedni belőle, hogy hova megyünk, de nem árulta el.
Megálltunk egy parkolóba körülbelül 20 perc múlva. Kinyitotta nekem az ajtót és én kiszálltam a kocsiból.
-Gyönyörű vagy.-szólalt meg, amit egy széles mosollyal "köszöntem" meg.
Elindultunk egy felfelé vezető, macskaköves úton. Annyira jó vele együtt lenni...hirtelen minden rosszat elfelejtek és csak rá tudok figyelni. Közben persze rájöttem, hogy a Citadellához megyünk fel. Ahogy így sétáltunk, csak annyit éreztem, hogy a keze az enyémbe fonódik. Megtorpantam, majd szemébe néztem mélyen... elmondhatatlan érzések fogalmazódtak meg bennem. Egyszerűen lángolt minden porcikám, a szívem pedig zakatolt. Lassan felértünk a csúcsra és gyönyörű kilátás tárult elénk. A nap lemenő sugarai cikáztak rajtunk, minden csupa zöld volt körülöttünk. Megálltunk a korlátnál, aztán kitekintettünk a városra.
-Köszönöm, hogy elhoztál ide.-írtam le közben a sorokat.
-Örülök, hogy tetszik.-válaszolta a szőkeség.
Egymás felé fordultunk és mintha megállt volna az idő. Komolyan ennyire fontos lenne nekem ez a fiú? Körülbelül 1 hónapja ismerem, de még is üresnek érzem magamat, ha nincs mellettem. O tényleg elfogad olyannak amilyen vagyok? Valóban szeret?- tettem fel magamban sorra az egyre csak rám nehezedő kérdéseket. Érezte, hogy gondolkodok...
-Meséld el nyugodtan ami a fejedben jár. Mindenre kíváncsi vagyok. -érdeklődött Olivér. Csalfa mosoly jelent meg az arcomon.
-Nem tudom megfogalmazni magamban az érzéseimet...csak annyit tudok, hogy jó veled és érzem, hogy fontos vagyok számodra. Tudom, hogy sokszor próbáltál kitérni erre a témára, de én időt kértem. Nehéz feldolgoznom azt, ami velem történik.
-Miért pont én?-folytattam.
-Néha nem kell, hogy a dolgok okkal történjenek. Az egész lényedbe szerettem bele...abba ami valójában vagy és én nem szeretnélek megváltoztatni. Nem okoz akadályt, hogy nem hallasz. Talán ezért van, hogy beszéd nélkül is megértjük egymást.-mondta nekem.
Zavarba jöttem ezektől a szavaktól...arcom kipirosodott és remegett az egész testem. Kibámultam az óriási városra, apró fények szépítették mindenfelé. Ez nem velem történik...mondogattam magamban. Lassan Olivérre szegeztem a szemeimet, majd átöleltem szorosan. Egymás karjaiban dőltünk neki a korlátnak. Látszólagosan meglepődött ezen a kezdeményezésen. Valahogy most nem érdekelt mit szabadna és kellene tennem...egyszerűen csak utat engedtem az érzéseimnek. Kifelé fordultunk a város felé, de nem engedtük el egymást, csak bámultunk a még ilyenkor is nyüzsgő városra. Volt vagy 10 perc, amíg így szótlanul álltunk egymás mellett. A friss szellő fújdogálta szőke tincseimet és minden olyan varázslatosnak tűnt. Olivér lassan rám nézett és éreztem, hogy nem veszi le rólam a tekintetét, rendesen végigméri az arcom minden egyes zugát, így felé fordultam. Úgy néztünk egymás szemeibe, mintha az élet mindenségét kerestük volna bennük. Olivér nem szólalt meg, csak lassan, nagyon lassan közeledett fejével, miközben hol az ajkamat nézte, hol a szemeimet kutatta. Éreztem, hogy most bizony történni fog valami. Elvileg reszketnem kellett volna, de most még is minden porcikámmal kívántam ezt a fiút és nem érdekelt semmi sem rajta kívül. Már egészen közel voltunk egymáshoz, ajkaink csak nem összeértek. Érződött, hogy nem akarja elsietni a dolgot és inkább megvárja a reakciómat. Talán úgy lehet leírni ezt a helyzetet, hogy az óra járása megállt. Ajkai gyengéden az enyéimhez értek és még csak levegőt sem mertem venni. Ezt egy süket ember duplán érzi át, hiszen másra nem tud hivatkozni, csak a kifinomult érzékelésére. Nem nevezném ezt még rendes csóknak, inkább csak érzéki szájra puszinak...még is imádtam!
~6. rész
Sziasztok. Megérkeztünk a következő résszel, reméljük elnyeri a tetszéseteket. Kommenteket, és pipákat mindenképp kérünk. xxSzabina xxFanni
-Azt hiszem szeretlek.-suttogtam, és azt éreztem, hogy megszűnt a körülöttünk lévő világ...
Olivér szemszöge:
Gyorsan teltek a napok, minden örömöm csak Laurában találtam meg. Anyu végre talált eladói munkát itt Pesten, szóval már nem kell itthon ücsörögnie tétlenül. Kiderült, hogy aput 500000 Ft-ra büntették meg, de ha nem tudja kifizetni, akkor le kell ülnie. Anyut eléggé megviselte ez az egész, de próbálok mindenben segíteni neki. A Srácokkal elmentünk megünnepelni az új albumunk kijövetelét. Végre igazán ellazulhattunk...iszogattunk, nevettünk, beszélgettünk a továbbiakról. Kicsit meséltem nekik Lauráról is, hiszen szinte Ők a második családom. Most elég sok fellépés halmozódott fel. Nincsen sok szabadidőm, így nem is tudtam találkozni Vele. Már hiányzik...az illata, a mosolya és az egész lénye. Éppen hazaértem próbáról és hallottam hogy anyu beszélget valakivel telefonon.
-Szia Anyu!-köszöntem. Ő pedig meglepődötten nézett rám, majd gyorsan letette a telefont
-Szia! Milyen volt a próba?-kérdezett gyanús terelgetéssel.
-Anyu! Kivel beszéltél?-bámultam rá.
-Csak a főnököm volt-mosolygott.
-Nem tudsz hazudni nekem.-mondtam.
Lesütötte szemét majd közelebb jött hozzám. -Apád volt. Pénzre van szüksége.-mesélte halkan.
-Miért tartod még mindig vele a kapcsolatot? Ha nincs pénze, szépen ülje le a jogos büntetését.-háborodtam fel.
-De fiam! Az életem nagy részét vele töltöttem, igaz hogy rosszul bánik velem az utóbbi időben, de ez nem mindig volt így.-mondta félően.
-Igen! Ami volt az volt és ami van az van. Szerintem nincsen neked ennyi fölösleges pénzed. Ne beszélj többet vele, ha nem akarod hogy leállítsam én magam.-mondtam, aztán sarkon fordultam es bementem a szobámba. Megértem anyu aggodalmát, de nem engedhetem, hogy úgy mozgassa apu, mint egy marionett bábut. 4 óra volt, így gondoltam elütöm az időt egy kis filmezéssel. A Paranormal Activity 4-et néztem meg, ami korántsem volt unalmas. Mindig volt benne izgalom. Tudni kell rólam hogy imádom a horror filmet. Szeretek félni. Bár én nem nagyon ijedek meg ezektől, hisz tudom hogy csak kitaláció.
Másnap:
Fellépésre indultunk a Srácokkal Szentesre. Egész úton szótlan voltam és ez feltűnt nekik is.
-Olivér, valami baj van? Egész úton nem szólalsz meg.-Kérdezett Ya Ou barátom.
-Nincs semmi, csak nem annyira szeretek utazni.-Mosolyogtam rá, bár magam sem tudtam hogy ez volt-e az oka.
-Na ne mondd, mindig is szeretted az utazásokat.-nevetett fel Ya Ou.
-Jól van...otthon vannak gondok. Meg hat Laura.-meséltem.
-Megvagytok?-kérdezett tovább.
Én csak bólintottam egyet. Nem akarok semmit sem mondani a kapcsolatunkról hiszen ilyen "se veled se nélküled" kapcsolatban vagyunk. Még mindig. Már majdnem eluntam az életemet, mikor megérkeztünk. A rajongók sikítozása mindig feltölt. Nekik zenélünk, értük csináljuk ezt az egészet. Hihetetlen hogy mennyien eljöttek. Ekkor jövünk rá hogy érdemes küzdeni ha van aki értékeli. Még pár szóra bementünk az öltözőnkbe, majd egyenesen fel a színpadra. Elénekeltünk 8 számot, majd jöhetett a fotózkodás. Majdnem fellökték egymást, csak hogy legyen aláírásuk vagy képük. Elmondhatatlan az érzés. Viszont annyira megörülnek ha a közelünkbe vannak hogy a másikra képesek rátaposni. Egy sátor alatt ültünk az asztaloknál. Felálltam és egy kicsit felemeltem a hangomat.
-Figyeljetek! Mindenki sorra fog kerülni, legyetek türelmesek! Semmivel sem juttok előbbre ha nyomjátok a másikat.-mondtam, majd visszaültem a helyemre.
A dolgunk végeztével beültünk a kisbuszba és Pest felé vettük az irányt. Összességében élveztem a koncertet, hiszen imádok zenélni és énekelni. Nem tudnék nélküle létezni. Amikor felértem a lakásba, anyu a konyhában ült.
-Szia fiam!-köszöntött. -
Szia!-válaszoltam.
-Beszélhetnénk?-kérdezte.
Leültem mellé és kérdően néztem fel rá.
-Sajnálom a tegnapit...igazad van, apád saját magának okozta a bajt. Neki is kell bünhődnie miatta.-mondta nyugodt hangvétellel.
-Nem haragszom. Tudom, hogy most neked is nehéz, de ígérd meg, hogy nem beszélsz apuval!-mondtam. Ő csak egyetértően bólogatott. Átöleltem, mert úgy éreztem szüksége van egy kis szeretetre és támogatásra.
Laura szemszöge:
Az eltelt napjaim semmi másból nem álltak, mint hogy reggel elmentem dolgozni, este pedig fáradtan hullottam az ágyba. Sokat jár a fejemben Olivér...azt mondta, hogy szeret. Nálam ez a szó nagy súllyal bír, nem tudom nála hogyan van ez. Már látni szeretném. Hiányzik a közelsége. Éppen a zuhany alól szálltam ki, amikor egy kicsit megszédültem. Le kellett ülnöm. Nem értettem ez mitől van, de nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget. Elmentem inkább lefeküdni, kimerültnek éreztem magamat. Másnap nem kellett mennem dolgozni, így tovább aludhattam. Pirítóst csináltam reggelire teával. Anyu írt SMS-t, hogy hogy vagyok. Mindig érdeklődnek felőlem, de sajnos nem lehetnek velem a vállalatuk miatt. Ezután viszont más SMS is érkezett...Olivér volt az. "Itt vagyok nem messze tőled, felugorjak? Van egy kis időm." A szemeim felcsillantak. Visszaírtam neki, majd befutottam a fürdőbe, kicsit rendbeszedni magamat. Kifésültem aranyszőke, hosszú hajamat, majd ki szempillaspiráloztam a szemeimet. Ennyi bőven elég lesz, úgy gondoltam. Aztán egy kis édes illatú parfümöt fújtam magamra. Éppen menni akartam kifelé amikor ismét rámjött a szédülés. Nyomás keletkezett a fejemben is. Nekidőltem a falnak...
Olivér szemszöge:
Hamar odaértem, majd amikor a megfelelő emeletre lépcsőztem, kopogtam az ajtaján, de nem nyitott ajtót. Többször is próbáltam de akkor sem. Írtam neki SMS-t de 10 perc után sem válaszolt, így kezdtem megijedni. Egyre nagyobb lökésekkel próbáltam betörni az ajtót, de körülbelül 15-jére sikerült is. Mikor benyitottam nem hittem a szememnek. Ott feküdt a földön, én pedig azonnal odaszaladtam.
-Laura. Laura! Szólítgattam egyfolytába, de nem reagált semmire.-szerencse hogy "csak" elájult. Gyorsan fogtam egy pohár jéghideg vizet, és ráöntöttem. Néhány másodperc után ébredezni kezdett. Komásan nézett rám.
-Azt hiszem elájultál, de nyugi itt vagyok és vigyázok rád. Megfogtam a kezét, majd óvatosan felhúztam a földről és magamhoz öleltem. Lassan felültünk a kanapéra.
-Halálra ijesztettél.-mondtam. Laura kezeivel az asztalon lévő füzetért és tollért nyúlt. Remegett a keze, így nem hagytam, hogy írjon.
-Nem kell írnod, enélkül is megértjük egymást.-mondtam, aztán kiszaladtam a konyhába egy pohár vízért, de ezt már nem rá borítottam, hanem a kezébe nyomtam.
-Igyál!-szólaltam meg. Rossz volt így sápadtan, reszketve és összekuporodva látni őt. Nagyon megijedtem a látványtól, hogy ott lent feküdt a földön. Pár perc eltelte után már jobban lett.
-Be kéne mennünk a kórházba,mert lehet, hogy a műtét miatt ájultál el. Jobb biztosra menni. Elugrok a kocsiért.-mondtam, de a kezem után nyúlt.
-Ne! Nincsen semmi bajom, már jól vagyok...csak kicsit megszédültem.-írta le a sorokat, most már könnyedén.
-Miért csinálod ezt? Igen is bemegyünk egy kivizsgálásra, attól bajod nem lehet.-válaszoltam komolyan.
-Olivér én...én nem szeretnék bemenni oda még egyszer. Elég volt abból a helyből már. Hidd el jól vagyok, csak lehet, hogy leesett a cukrom.-írta villámgyorsasággal a füzetébe, majd kérlelően nézett rám.
-Jól van, de most azonnal feküdj le pihenni!-parancsoltam rá aggódóan és ő csak huncut mosollyal irányba vette a szobáját.
Laura szemszöge:
Olivér mindig megért engem. Szerencsém volt, hogy pont erre jött, mert különben ki tudja meddig maradok eszméletlenül. Belemásztam a pihe-puha ágyamba. Olivér követett és megállt az ajtóban. Mosolyogva bámult én pedig nem értettem miért toppant meg ott.
-Akkor én most elmegyek, pihenj csak.-mondta.
-Maradj kérlek...-írtam le, aztán a magasba emeltem a füzetemet, hogy lássa ő is.
-Szeretnéd?-kérdezte nevetve és én csak bólogattam. Valahogy most úgy éreztem, nem szeretném elengedni. Szükségem van a közelségére...akármilyen furcsa érzelem is ez. Bekászálódott mellém az ágyba, nekidőlt a falnak és úgy ült csak ott. Egymásra néztünk hosszasan, gyönyörű kék szemei csillogtak. Odakúsztam mellé szorosan és rádöltem a hasára. Talán most van először, hogy nincsenek gátlásaim az érzelmeim kimutatása iránt. Karjaival átölelt és így aludtam el.
Reggel a felkelő nap sugarai ébresztettek minket. Egymás karjaiban voltunk, de most már Olivér is feküdt...ki tudja mennyi ideig nézte még este ahogyan alszom. Szerintem életem egyik legszebb reggele volt az aznapi. Együtt reggeliztünk, készülődtünk, majd 10 óra felé elbúcsúztunk egymástól, próbára kellett mennie. Egyre csak ezt mondogatom magamban: "Szeretem ezt a Fiút! Szeretem!"
Olivér szemszöge:
Lassan sétáltam az utcán, pedig sietnem kellett volna a próbára. Felénekeltünk pár dalt, illetve a lemezszerződéssel kapcsolatosan beszélgettünk. Ezután hazamentem, mert anyu is otthon volt. Az út közben nem hagytak nyugodni a gondolataim. Természetesen nem volt más az oka, mint Laura. Ilyen közel, ennyi idő alatt még senkit sem engedtem magamhoz, mint őt. Az egész lénye olyan bájos, és elbűvölő. Szeretem. Ez az a szó amit már régóta nem mondhatok senkinek...legalábbis ebben az értelemben. Nem mertem bevallani magamnak, de beleszerettem. És az érzéseknek nem lehet megálljt parancsolni...de nem is szeretnék! Lassan lépkedtem tovább, a park előtt, hiszen nem messze lakom tőle. Mikor benéztem a nyüzsgő zöldbe, megláttam egy ismerős alakot, amint éppen megölelt egy fiút és az arcára nyomott egy puszit. Ekkor kicsit ledermedtem. Oda akartam menni, de úgy döntöttem hogy még sem. Csak lépkedtem tovább, mintha mi sem történt volna. Viszont a felejtés nem megy ilyen könnyen. Egyszerre éreztem kétkedést és szomorúságot. Talán nem én vagyok neki az egyetlen? Tettem fel magamban azt a bizonyos kérdést. Hiszen még a tegnapi napon minden olyan csodálatos és tökéletes ment...nem értem.
~5. rész
Sziasztok:) Megérkeztünk a következő résszel, és bocsánatot kell kérnünk de csak hetente tudjuk majd hozni a részeket. Valószínűleg hétvége lesz, de nem szeretnénk kijelölni egy napot sem. Reméljük tetszeni fog ez a rész is, és ismét pipáltok, kommenteltek, és feliratkoztok. Jó olvasást:). xxSzabina xxFanni
Mire visszaértem már csak egy hatalmas csattanást hallottam. Teljesen ledermedtem a zaj hallatán.
-Anya! Úristen!-Kiabáltam.
Gyorsan odaszaladtam, majd egy kendőt kerestem a vérzés elállítására.
-Normális vagy?-Ordítoztam apámmal.-Mégis hogy képzeled? Csak úgy fogsz egy sörös üveget és hozzá vágod? Hát milyen ember vagy te? Nem érdemled meg hogy férfinek szólítsanak.
-Hívd ki a mentőket!-kiabáltam miközben anyu fejéhez szorítottam a ruhát. -Jól vagy anyu?-beszéltem folyamatosan hozzá. Pár perc múlva jött is a mentő, feltettek pár kérdést, majd bevittek vele a kórházba. Bekötötték a fejét és elhelyezték egy kórteremben. Aggódom miatta, elképzelni sem tudom miken kellett átmennie anyunak egyedül, amióta felmentem Pestre...Minden olyan gyorsan történt. Ha nem hagyom most magukra őket, lehet nem lennénk itt. Gondolkozásaim közepette belépett a terembe az orvos.
-Jó estét! Nagy baj nem történt, de pár napig megfigyelés alatt tartjuk. Ha fájdalmai lennének, szóljon csak a nővéreknek. Várható fejfájás, hányinger és szédülés is. Nagy szerencséje van, hogy az arca nem sérült meg a szilánkoktól. Illetve a rendőrséget kötelességünk volt kihívni az elmeséltek alapján.-mondta az orvos.
-Ön a fia?-kérdezett engem.
-Igen.- válaszoltam.
-Akkor legyen szíves ki fáradni velem.-mutatott az ajtó irányába. Én anyura néztem, aztán követtem az orvost.
Kint két rendőr várt, akik azonnal le is szólítottak.
-Jó napot! Ön a sértett fia?-Kérdezte az egyik.
-Igen én vagyok.-Mosolyogtam.
-Feltehetnénk néhány kérdést az üggyel kapcsolatban?
-Természetesen.-Bólintottam egyet, majd bele is kezdtünk. Mindent elmondtam amit tudtam és láttam, de apu sajnos nem ússza meg büntetés nélkül. Bár megérdemli. Ők felvették a jegyzőkönyvet, majd magamra hagytak a -szinte üres- folyosón. Visszamentem a kórteremben fekvő anyukámhoz.
-Mit mondtak a rendőrök?-kérdezett anyu.
-Semmit, csak elmondtam nekik a történteket. Valószínű apu büntetést kap.-meséltem komoran.
-Büntetést? De ugye nem zárják be? Nélküle nem tudok megélni...-kezdett el sajnálkozni nekem.
-Anyu! Most úgy beszélsz mintha csak a pénz számítana. Én is itt vagyok neked, ne aggódj már! Nem az első hogy bánt Téged, ugye?-emeltem fel kissé a hangomat. Ő csak nézett maga elé, bekötött fejjel és nem szólalt meg.Tudtam, hogy igen. Elég rosszul érint ez az egész, mert vannak szép emlékeim gyerekkoromból apuval. Akkor még nem ivott és úgy viselkedett mint egy normális ember. Miért nem maradhatott ilyen összetartó a családom? Miért kellett elkezdenie inni? Mai napig nem tudjuk az okát. Most már tényleg megérdemli a büntetést, akármilyen nehéz is ezt kimondanom. Felhívtam a Srácokat, hogy a hétvégén nélkülözniük kell. Megértőek voltak szerencsére. Egy időre el is felejtettem Laurát, most viszont írtam neki egy SMS-t a történtekkel kapcsolatban. Még a héten visszamegyek anyuval együtt. Nem hagyom hogy itt élje le az életét. Ha kell össze is veszek vele, de akkor is velem kell jönnie. Nincs biztonságban. Nem szeretnék még egy ilyet átélni.
Eltelt 3 nap és már ki is engedték. Én már otthon összepakoltam a cuccait egy bőröndbe, szóval nem volt más dolgunk, csak a vasút felé venni az irányt. Anyu értetlenkedett, hogy nem a megszokott úton mentünk.
-Hova megyünk?-érdeklődött.
-Pestre anyu. -mondtam.
-Micsoda? Hogyan mennék Pestre fiam?-háborodott fel.
-Úgy anya, hogy összepakoltam neked és szépen hozzám költözöl egy időre. Nem hagylak itt, ne is próbálkozz meggyőzni.-mondtam higgadtan.Ő csak fejét lehajtva kullogott mellettem. Szerintem belátta hogy apu mellett nincs biztonságban.
-Mi lesz apáddal?-morgott magában.
-Hogy hogy mi lesz!? Majd a rendőrségen eldöntik milyen büntetést kap. Elfelejthet minket szépen.-válaszoltam neki. Nekem is ugyanolyan nehéz döntés volt ez, mint anyunak elhagyni az otthonát. Nem volt más lehetőség....nem hagyott apu más lehetőséget! Felültünk a vonatra. Anyu egész út alatt szótlan volt. Mikor leszálltunk, egyből a lakásom felé vettük az irányt. Nincs messze az állomástól, így hamar hazaértünk, majd felmentünk a megfelelő emeletre. Mikor beléptünk anyu otthon érezte magát.
-De jó ez a lakás.-Szólalt meg, majd leült a nappaliban levő kanapéra.
-Érezd magad otthon.-Mondtam neki.
-Tudod fiam, büszke vagyok Rád! A saját lábadra álltál, van egy bandád, élvezed amit csinálsz, lakásod is van...-mosolygott rám.
-És meg más is.-folytattam. Furcsa tekintettel kereste a szemeimet.
-Mire gondolsz?-kérdezett.
-Mindegy anyu. Van egy lány akivel megismerkedtem.-mondtam.
-De ő nem akármilyen lány ugye?-érdeklődött tovább. Én csak ráztam a fejemet. Ő valóban nem akármilyen lány. Ő az aki miatt kitudok tartani ilyen helyzetekben. De erről még nem akartam bővebben beszélni anyunak. Hiszen még semmit sem tudni a kapcsolatunkról. Másnap elmentem próbára, amíg anyu levitte sétálni Zédót. Lassan készen leszünk az új albummal, így megbeszéltük a Srácokkal, hogy összeülünk és megünnepeljük a hétvégén. A próbáról kifelé jövet eszembe jutott Laura. Írtam neki egy SMS-t, hogy nincs-e kedve találkozni a parkban. Válasza igen volt, így utam egyenesen a park felé vezetett. Hamar odaértem, és nem sokkal később megláttam az ismerős arcot. Öleléssel köszöntöttük egymást. Leültünk ugyanarra a padra, ahol először találkoztunk. Nem tudtam megszólalni, csak néztünk egymás szemeibe. Végül én törtem meg a csendet.
-Hogy vagy? Régen találkoztunk.
-Megvagyok. De inkább mesélj te. Mi történt anyukáddal?
-Hat igazából semmi komoly baja nem lett. Egy időre felköltöztetem magamhoz, hogy biztonságba legyen.-Mosolyogtam rá.-Csak tudod nagyon rossz érzés hogy széthullik a családom. Ha most apám nem kezd el újra inni, mindez nem történik meg. És ha én nem megyek haza, és nem idegesítem fel apámat lehet hogy nem került volna kórházba anya. Úgy érzem minden az én hibám.-Sütöttem le a fejem.
-Igaz hogy én nem látok bele a helyzetetekbe, de úgy gondolom jó döntést hoztál.-írta le a sorokat. Hihetetlen milyen hatással van rám Laura. Pár mondatától is jobban érzem magamat.
-Nehéz ez így most mindannyiunknak, de majd csak túl leszünk rajta. Emellett hihetetlen, hogy mindkettőnket egymás után érnek a csapások...-mosolyogtam.
-Mindig kell, hogy legyenek ilyen időszakok. Valahogy minden könnyebb így, hogy tudom, amikor este lefekszek aludni, van kire gondolnom.-írta Laura.
Ez annyira szíven ütött. Csak ott ültünk egymás mellett és ez még is mindennél többet jelentett. Szőke haja kiengedve hullott a vállára, gyönyörű kék szemei élettel telve csillogtak. Nem tudok betelni vele.
-Veled mi történt mostanában? Milyen az új állásod?-érdeklődtem tovább.
-Papírmunkával foglalkozom, de igazából másra nem is volt esélyem süketen...Furcsa volt nekik is, hogy miért nem jelbeszéddel kommunikálok. De elmondtam, hogy nem szeretem felhívni magamra a figyelmet, jobban szeretek csöndesen írogatni.-mesélte teli mosollyal.
-Teljesen megértem.Voltál utóvizsgálatokon?-kérdeztem tovább.
-Voltam, de az orvosok semmi újdonságot nem tudtak mondani. Lassan beletörődök a tényekbe.-írt a füzetkéjébe.
-Ne mondd ezt! Bármikor jöhet egy új esély, csak erre gondolj!-néztünk egymás szemébe. Ő hirtelen felém fordult. Nem értettem mi megy végig benne, de nem is volt rá szükség...egy érzéki puszit nyomott az arcomra.
-Ezt miért kaptam?-kérdeztem csendesen úgy, hogy azt senki sem hallhatta igazán.
-Nem tudom rá a választ. Lassan kezdem azt hinni, nem tudok ellenállni neked.-írta, majd lesütötte szemét és elpirult.
A szívem a torkomban dobogott. Mintha a számból vette volna ki a szót...legszívesebben megcsókoltam volna, de visszatartott a tudat, hogy megbeszéltük nemrégiben, nem gyorsítunk a tempón. Időt kell adnom neki, nem siettethetem el a dolgokat. Legalább most adott egy kis jelzést, hogy hasonlóan érez mint én.
Laura szemszöge:
Én sem értettem mit miért tettem, csak azt éreztem hogy meg kell puszilnom. Hirtelen döntés volt, nem tudom hogy jött le ez neki.Mikor megkérdezte hogy miért kapta, magam sem tudtam rá a választ. Beleszerettem. De ezt eddig nem mertem bevallani magamnak. Most viszont rájöttem, hogy tényleg. Egyenlőre még nem szeretném elmondani neki, hiszen pár napja még nem akartam elsietni a dolgot. Biztos hülyének nézne. Teljesen zavarban vagyok...
-Figyelj, nem kell bűntudatot érezned amiatt, hogy kimutatod amit érzel. Ez emberi dolog.-vigyorgott Olivér elégedetten.
-Új nekem ez az egész. Minden porcikám azt szeretné, hogy a karjaidban legyek, de a másik oldalról viszont félek...félek szeretni!-néztem magam elé. Olivér láthatóan elérzékenyült.
-Félsz a csalódástól?-kérdezte.
-Azt hiszem igen. Sosem volt nagy esélyem süketen arra, hogy valaki életem végéig szeretetben velem legyen.-írtam le az érzéseimet.
Olivér szemszöge:
-Megértem az aggodalmadat, de nem kell félned addig, míg engem látsz. Mindig itt leszek melletted, bármi is legyen.-mondtam neki tök komolyan, majd magamhoz húztam és szorosan átöleltem. Valami nedveset éreztem a vállamon...kicsit eltoltam magamtól Laurát, de csak annyira, hogy a szemeibe nézhessek. Potyogtak a könnyei. Letöröltem ujjaimmal a cseppeket, állát pedig felemeltem.
-Azt hiszem szeretlek.-suttogtam, és azt éreztem, hogy megszűnt a körülöttünk lévő világ...
~4. rész
Sziasztok!:) Megérkeztünk a következő résszel, reméljük hogy ugyanúgy fog tetszeni mint a többi. Köszönjük a sok pozitív visszajelzést, valamint a 3000+ oldalmegtekintést. Hihetetlenül jól esik ez nekünk:) Visszajelzéseket mindenképpen várunk:) Jó olvasást:) xxSzabina xxFanni
-Nem jössz be?-Mosolygott édesen. Nem sokszor láttam ilyennek a tegnapi nap után.
-Ha szeretnéd, bemehetek.
Egymásra mosolyogtunk, aztán becsuktuk magunk mögött az ajtót.
Olivér szemszöge:
Kicsit meglepődtem, hogy társaságra vágyik Laura...másképpen nem hívott volna be. Leültünk a kanapéra. Rendezett és világos volt ez egész lakás. Megkérdezte, hogy iszunk e teát. Természetesen igent mondtam. Míg kiment a konyhába, volt időm körülnézni. Sok kép volt a szüleiről mindenféle, a könyvespolc pedig roskadásig tele volt. Mikor visszaért a forró bögrékkel, lehuppant mellém. Citromillat áradt szét a szobában.
-Köszönöm. Citromos tea?-kérdeztem.
-Igen, Szereted?-írta, aztán mosolygott ugyanolyan kábítóan, mint szokott.
-Persze.-válaszoltam.
-Szép lakás, tetszik, hogy ennyire tágas.-folytattam.
-Ilyen vagyok én valójában...amilyen a környezetem is.-Firkattonta le a mondanivalóját Laura.
Kék szemeiben elvesztem, akárhányszor is találkoztak az enyéimmel. Szőke haja csak úgy fénylett a beszűrődő napsugaraktól. Gyonyoru...kalandoztam el egy kicsit,O meg csak szuntelenul mosolygott.
Laura szemszöge:
Zavarba jöttem Olivér végigmérő tekintetétől. Érzelmek kavarogtak bennem, és úgy éreztem hogy valamit mondanom kell. Nem bírom már tovább a bizonytalanságot…
-Tudod, elmondhatatlanul szeretnék belelátni a fejedbe.-Irtam.
-Igen?-nézett rám meglepetten Olivér és én csak bólintottam.
-Mit szeretnél tudni?
-Hogy most valójában mi van közöttünk. Lehet, hogy csak én bonyolítom túl a dolgokat de…-írtam volna tovább, ha nem érzem vállamon a kezét. Felemeltem fejemet és kíváncsian néztem rá, mit szeretne mondani ilyen sürgősen.
Olivér szemszöge:
-Őszinte leszek Laura. Elég zűrzavar van Veled kapcsolatban a fejemben. Nem titkolom, hogy vannak érzelmeim irántad. Ha a mi eddigi „történetünket” elmesélnénk egy idegennek, el sem hinné, hogy ennyi idő után ilyen dolog alakulhat ki két ember között. Igaz, hogy azon a bizonyos napon véletlen volt a találkozás, de már akkor elindult valami bennem…ezt nemrég tudtam bevallani önmagamnak is. Viszont szeretném hallani a Te verziódat is.-mosolyogtam rá kérdően.
-Én is sokáig titkoltam magam elől, hogy mit érzek, de ez a félelem miatt volt. Rettegtem, hogy csak én érzek így és ismét az lesz ami mindig…megismerkedek valakivel, aztán az illető nem bírja hosszútávon elviselni, hogy süket vagyok, hogy másabb az életem a normális emberekénél. Ezért is fontos, hogy tudd, nekem idő kell, hogy biztos legyek a dolgomban. -írtam le gyorsan a mondanivalómat. A szívem majdnem hogy a torkomban dobogott. Csak néztünk egymásra, mint akik ezzel többet mondanak el egymásnak…mint bárki e világon. Közelebb csúszott hozzám, lassan közeledett –figyelve a reakciómat- majd szorosan átölelt. Ebben a pillanatban megfordult velem együtt a Föld. Karjaink egybefonódtak, forrón öleltük egymást.
-- Barmeddig kepes vagyok rad varni. -Éreztem, hogy valamit a fülembe súg, de persze én ezt nem hallhattam, rákérdezni, pedig nem szándékoztam, hiszen nem hiába súgta…
Olivér szemszöge:
Megkönnyebbültem, mikor bevallottam érzéseimet, egy számomra nagyon fontos személynek. Nagyon sokat jelent nekem ez a lány, és bízom benne hogy van még esély a gyógyulásra. Mikor megöleltük egymást, olyan érzés fogott el, mintha sohasem akarnám elengedni. Csodálatos pillanat volt. Ránéztem a karomon lévő órámra, ami 6 órát mutatott. Ez azt jelentette, hogy indulnom kell próbára.
-Ne haragudj de nekem most mennem kell. Próbánk lesz a srácokkal és meg kell beszélnünk egy-két fontos dolgot..-álltam fel az eddigi helyemről, majd az ajtó felé lépkedtem, ahová Laura is követett.
-Köszönöm a teát. Remélem minél előbb láthatlak…-mosolyogtam, Ő pedig csak bólintott egyetértően.
Elindultam lefelé a lépcsőn, szinte kettesével lépdestem lefelé. Csodálatosan sütött a nap, a madarak vidáman csicseregtek, szívem szárnyalt a messzeségekig. Kis idő múlva el is értem az uticélomat. Benyitottam a studióba.
Sziasztok!-Köszöntem nekik, majd egyesével visszaköszöntek.
-Sajnálom…sajnálom, hogy úgy viselkedtem a múltkor. Egy számomra nagyon fontos személlyel voltak gondok. Ezért nem voltam itt fejben, de azt tudnotok kell hogy nekem fontos a csapat jövője, hisz ez az álmunk.-Mondtam el mindazt amit éreztem.
-Figyelj Olivér.-Kezdte Ya Ou.--Én megértem, csak tudod ez hátráltatott minket is.
Bocsánatkérésed elfogadva.-Mondta Bence, majd munkára intett minket. Most minden dalt áténekeltünk, hisz koncertekből sosincs hiány. Nagyon jó érzés azt látni, hogy ennyien szeretnek minket, és hogy több 10 km-eket utaznak csak miattunk. Ennél jobb rajongótábort nem is kívánhattunk volna. Hamar lement a próba, majd mindenki indult a maga útjára. Kezdett sötétedni, így sietősen lépkedtem hazafelé. Nem szeretek sötétben sétálni az utcán, egyedül...
Az elkövetkező napok egyhangúan teltek. Próba-próba hátán és aludni sem sokat tudtam. Meg persze, mindjárt itt a hétvége és mehetünk fellépésekre. Végülis szeretem amit csinálok. Laurával elég sokat beszélgettünk telefonon, állásinterjúkra járt és most kapott egy jólfizető munkát is. Sajnos arról még nem esett szó, mikor találkozhatunk újra. Kezdem azt hinni, hogy nagyon belezúgtam ebbe a lányba… Egyik este üzenetem érkezett. Anyu volt az.
"Szia fiam, nem tudnál hazajönni egy időre? Szükségünk van rád…apád újra iszik."
Amint elolvastam ezt, a vér is megállt bennem. A legfőbb ok ami miatt feljöttem Pestre, az ez volt. Apám folyamatosan ivott és anyám nem volt hajlandó szembeszállni ellene. Úgy tűnt leszokott az alkoholról, de most ezt megcáfolta. Fogalmam sem volt, mit csináljak…sok értelmét nem láttam annak, hogy hazamenjek. Sosem tudtam hatni apára, most miért hallgatna rám!? Sok gondolkozás után viszont arra jutottam, hogy ha más miatt nem, anyu miatt hazamegyek. A másnap reggeli vonatra felszálltam és elindultam Keszthelyre. Nem voltam biztos a dolgomban, sőt. Valóságosan rettegtem.
2 óra unalmas vonatozás után végre megérkeztem Veszprémbe. 10 percet kellett még sétálnom a Balaton parton. Gyönyörű volt! A kapunál megálltam picit, és elgondolkodtam hogy jó ötlet volt-e idejönnöm, de végülis akkor nem volt értelme elutaznom idáig. Itt már nem szabad megfutamodnom. Lenyomtam a kilincset, és beléptem az udvarra.
Ekkor szaladt felém az én imádott kutyám, Zédó. Igen. Annyira régen láttam már és úgy hiányzott. Emlékszem, mikor költöztem el nem akartam itthagyni, de nem volt más választásom. Nem bírtam tovább a folytonos veszekedéseket apámmal, meg hogy mindig holtrészegen jött haza. Gondolataimból anya zökkentett ki, akivel együtt bementünk a házba, és leültünk a konyhába.
-Te hogy kerülsz ide?-Kérdezte flegmán az apám, aki épp akkor lépett ki a fürdőszobából.
-Szerintem te is jól tudod. Tönkreteszed az egész életedet, és nem gondolsz arra hogy családod is van.-Mondtam még elég higgadtan.
-Mit csináltál? Minek szóltál Olivérnek, hogy újra hazajöjjön? Eszednél vagy?-kezdett el ordítozni anyával, minden ok nélkül.
-Apa! Fejezd be! Nem csinálhatod ezt anyuval, ő szolgál ki nap mint nap, ő mos, főz, takarít rád, egy szavad sem lehet.-emeltem fel most már én is a hangomat.
-Te ebbe ne szóljál bele! Lassan 1 éve, hogy nem tetted be ide a lábadat.-mondta tovább apu, emelt hanggal.
-Volt rá okom azt hiszem...-mondtam, majd elmentem kicsit szét nézni a régi szobámban. Nagyon régen nem jártam itt és felhozott bennem minden emléket. Jót és rosszat is egyaránt. Elérzékenyültem...minden ugyanott volt, mint amikor még eljöttem innen. De aztán egy szempillantás alatt rájöttem, hogy rossz ötlet volt anyuékat magukrahagyni. Nagyon rossz. Mire visszaértem már csak egy hatalmas csattanást hallottam. Teljesen ledermedtem a zaj hallatán.
-Anya! Úristen!-Kiabáltam.
-Nem jössz be?-Mosolygott édesen. Nem sokszor láttam ilyennek a tegnapi nap után.
-Ha szeretnéd, bemehetek.
Egymásra mosolyogtunk, aztán becsuktuk magunk mögött az ajtót.
Olivér szemszöge:
Kicsit meglepődtem, hogy társaságra vágyik Laura...másképpen nem hívott volna be. Leültünk a kanapéra. Rendezett és világos volt ez egész lakás. Megkérdezte, hogy iszunk e teát. Természetesen igent mondtam. Míg kiment a konyhába, volt időm körülnézni. Sok kép volt a szüleiről mindenféle, a könyvespolc pedig roskadásig tele volt. Mikor visszaért a forró bögrékkel, lehuppant mellém. Citromillat áradt szét a szobában.
-Köszönöm. Citromos tea?-kérdeztem.
-Igen, Szereted?-írta, aztán mosolygott ugyanolyan kábítóan, mint szokott.
-Persze.-válaszoltam.
-Szép lakás, tetszik, hogy ennyire tágas.-folytattam.
-Ilyen vagyok én valójában...amilyen a környezetem is.-Firkattonta le a mondanivalóját Laura.
Kék szemeiben elvesztem, akárhányszor is találkoztak az enyéimmel. Szőke haja csak úgy fénylett a beszűrődő napsugaraktól. Gyonyoru...kalandoztam el egy kicsit,O meg csak szuntelenul mosolygott.
Laura szemszöge:
Zavarba jöttem Olivér végigmérő tekintetétől. Érzelmek kavarogtak bennem, és úgy éreztem hogy valamit mondanom kell. Nem bírom már tovább a bizonytalanságot…
-Tudod, elmondhatatlanul szeretnék belelátni a fejedbe.-Irtam.
-Igen?-nézett rám meglepetten Olivér és én csak bólintottam.
-Mit szeretnél tudni?
-Hogy most valójában mi van közöttünk. Lehet, hogy csak én bonyolítom túl a dolgokat de…-írtam volna tovább, ha nem érzem vállamon a kezét. Felemeltem fejemet és kíváncsian néztem rá, mit szeretne mondani ilyen sürgősen.
Olivér szemszöge:
-Őszinte leszek Laura. Elég zűrzavar van Veled kapcsolatban a fejemben. Nem titkolom, hogy vannak érzelmeim irántad. Ha a mi eddigi „történetünket” elmesélnénk egy idegennek, el sem hinné, hogy ennyi idő után ilyen dolog alakulhat ki két ember között. Igaz, hogy azon a bizonyos napon véletlen volt a találkozás, de már akkor elindult valami bennem…ezt nemrég tudtam bevallani önmagamnak is. Viszont szeretném hallani a Te verziódat is.-mosolyogtam rá kérdően.
-Én is sokáig titkoltam magam elől, hogy mit érzek, de ez a félelem miatt volt. Rettegtem, hogy csak én érzek így és ismét az lesz ami mindig…megismerkedek valakivel, aztán az illető nem bírja hosszútávon elviselni, hogy süket vagyok, hogy másabb az életem a normális emberekénél. Ezért is fontos, hogy tudd, nekem idő kell, hogy biztos legyek a dolgomban. -írtam le gyorsan a mondanivalómat. A szívem majdnem hogy a torkomban dobogott. Csak néztünk egymásra, mint akik ezzel többet mondanak el egymásnak…mint bárki e világon. Közelebb csúszott hozzám, lassan közeledett –figyelve a reakciómat- majd szorosan átölelt. Ebben a pillanatban megfordult velem együtt a Föld. Karjaink egybefonódtak, forrón öleltük egymást.
-- Barmeddig kepes vagyok rad varni. -Éreztem, hogy valamit a fülembe súg, de persze én ezt nem hallhattam, rákérdezni, pedig nem szándékoztam, hiszen nem hiába súgta…
Olivér szemszöge:
Megkönnyebbültem, mikor bevallottam érzéseimet, egy számomra nagyon fontos személynek. Nagyon sokat jelent nekem ez a lány, és bízom benne hogy van még esély a gyógyulásra. Mikor megöleltük egymást, olyan érzés fogott el, mintha sohasem akarnám elengedni. Csodálatos pillanat volt. Ránéztem a karomon lévő órámra, ami 6 órát mutatott. Ez azt jelentette, hogy indulnom kell próbára.
-Ne haragudj de nekem most mennem kell. Próbánk lesz a srácokkal és meg kell beszélnünk egy-két fontos dolgot..-álltam fel az eddigi helyemről, majd az ajtó felé lépkedtem, ahová Laura is követett.
-Köszönöm a teát. Remélem minél előbb láthatlak…-mosolyogtam, Ő pedig csak bólintott egyetértően.
Elindultam lefelé a lépcsőn, szinte kettesével lépdestem lefelé. Csodálatosan sütött a nap, a madarak vidáman csicseregtek, szívem szárnyalt a messzeségekig. Kis idő múlva el is értem az uticélomat. Benyitottam a studióba.
Sziasztok!-Köszöntem nekik, majd egyesével visszaköszöntek.
-Sajnálom…sajnálom, hogy úgy viselkedtem a múltkor. Egy számomra nagyon fontos személlyel voltak gondok. Ezért nem voltam itt fejben, de azt tudnotok kell hogy nekem fontos a csapat jövője, hisz ez az álmunk.-Mondtam el mindazt amit éreztem.
-Figyelj Olivér.-Kezdte Ya Ou.--Én megértem, csak tudod ez hátráltatott minket is.
Bocsánatkérésed elfogadva.-Mondta Bence, majd munkára intett minket. Most minden dalt áténekeltünk, hisz koncertekből sosincs hiány. Nagyon jó érzés azt látni, hogy ennyien szeretnek minket, és hogy több 10 km-eket utaznak csak miattunk. Ennél jobb rajongótábort nem is kívánhattunk volna. Hamar lement a próba, majd mindenki indult a maga útjára. Kezdett sötétedni, így sietősen lépkedtem hazafelé. Nem szeretek sötétben sétálni az utcán, egyedül...
Az elkövetkező napok egyhangúan teltek. Próba-próba hátán és aludni sem sokat tudtam. Meg persze, mindjárt itt a hétvége és mehetünk fellépésekre. Végülis szeretem amit csinálok. Laurával elég sokat beszélgettünk telefonon, állásinterjúkra járt és most kapott egy jólfizető munkát is. Sajnos arról még nem esett szó, mikor találkozhatunk újra. Kezdem azt hinni, hogy nagyon belezúgtam ebbe a lányba… Egyik este üzenetem érkezett. Anyu volt az.
"Szia fiam, nem tudnál hazajönni egy időre? Szükségünk van rád…apád újra iszik."
Amint elolvastam ezt, a vér is megállt bennem. A legfőbb ok ami miatt feljöttem Pestre, az ez volt. Apám folyamatosan ivott és anyám nem volt hajlandó szembeszállni ellene. Úgy tűnt leszokott az alkoholról, de most ezt megcáfolta. Fogalmam sem volt, mit csináljak…sok értelmét nem láttam annak, hogy hazamenjek. Sosem tudtam hatni apára, most miért hallgatna rám!? Sok gondolkozás után viszont arra jutottam, hogy ha más miatt nem, anyu miatt hazamegyek. A másnap reggeli vonatra felszálltam és elindultam Keszthelyre. Nem voltam biztos a dolgomban, sőt. Valóságosan rettegtem.
2 óra unalmas vonatozás után végre megérkeztem Veszprémbe. 10 percet kellett még sétálnom a Balaton parton. Gyönyörű volt! A kapunál megálltam picit, és elgondolkodtam hogy jó ötlet volt-e idejönnöm, de végülis akkor nem volt értelme elutaznom idáig. Itt már nem szabad megfutamodnom. Lenyomtam a kilincset, és beléptem az udvarra.
Ekkor szaladt felém az én imádott kutyám, Zédó. Igen. Annyira régen láttam már és úgy hiányzott. Emlékszem, mikor költöztem el nem akartam itthagyni, de nem volt más választásom. Nem bírtam tovább a folytonos veszekedéseket apámmal, meg hogy mindig holtrészegen jött haza. Gondolataimból anya zökkentett ki, akivel együtt bementünk a házba, és leültünk a konyhába.
-Te hogy kerülsz ide?-Kérdezte flegmán az apám, aki épp akkor lépett ki a fürdőszobából.
-Szerintem te is jól tudod. Tönkreteszed az egész életedet, és nem gondolsz arra hogy családod is van.-Mondtam még elég higgadtan.
-Mit csináltál? Minek szóltál Olivérnek, hogy újra hazajöjjön? Eszednél vagy?-kezdett el ordítozni anyával, minden ok nélkül.
-Apa! Fejezd be! Nem csinálhatod ezt anyuval, ő szolgál ki nap mint nap, ő mos, főz, takarít rád, egy szavad sem lehet.-emeltem fel most már én is a hangomat.
-Te ebbe ne szóljál bele! Lassan 1 éve, hogy nem tetted be ide a lábadat.-mondta tovább apu, emelt hanggal.
-Volt rá okom azt hiszem...-mondtam, majd elmentem kicsit szét nézni a régi szobámban. Nagyon régen nem jártam itt és felhozott bennem minden emléket. Jót és rosszat is egyaránt. Elérzékenyültem...minden ugyanott volt, mint amikor még eljöttem innen. De aztán egy szempillantás alatt rájöttem, hogy rossz ötlet volt anyuékat magukrahagyni. Nagyon rossz. Mire visszaértem már csak egy hatalmas csattanást hallottam. Teljesen ledermedtem a zaj hallatán.
-Anya! Úristen!-Kiabáltam.
~3. rész
Sziasztok:) Megérkeztünk következő résszel, reméljük elnyeri tetszéseteket:)
Komikat, pipákat mindenképp kérünk:) Jó olvasást! xxSzabina xxFanni
Gondolatok százai cikáztak a fejemben. Teljesen önkívületi állapotba kerültem.
-Ez nem normális...- mondtam magamban.
**Pár nap múlva**
Olivér szemszöge:
Már eltelt pár nap és még mindig nem keresett Laura. Aggódom érte... Úgy véltem, hogy be kell mennem hozzá... Vagy nem akar látni? így ebéd után elindultam a közeli kórházba, mert mondta, hogy ott műtik. A recepción érdeklődtem merre találom.
-108-as terem.- Mondta a nő.
-Köszönöm.-Aztán gyors iramra váltottam, tudat alatt.
Hevesen kezdett verni a szívem és mintha érettségire mennék, olyan izgulás tört rám.
Szemeimmel kerestem a 108-as számot. A folyosó végén volt. Megtorpantam az ajtó előtt, mély lélegzetet vettem, majd benyitottam a szobába.
-Szia.-Szólaltam meg nehezen, amikor megpillantottam Laurát az ágyban feküdve.
-Szia...Hogy találtál meg?-Írta a jegyzetfüzetébe ami oda volt készítve a kis szekrényre, hogy mindig kéznél legyen. Igazából látszott rajta hogy nagyon megviselték a történtek, nem nagyon "beszél". Kicsit feszült volt a levegő, nem tudtam, hogy most nem kívánatos személy vagyok-e.
-Mondtam hogy bejövök meglátogatni. Megkérdeztem a recepción a kórterem számát.-Mosolyogtam, de úgy láttam nem nagyon érdekli. Leültem az ágy melletti székre és csak néztem ki a fejemből. Fogalmam sem volt, hogy most mit kéne tennem.
-Hogy vagy? Baj hogy bejöttem hozzád?- Kinyögtem valami mondat félét. Nem szólt semmit, csak ült az ágyon és térdeit magához szorította. Szóval most inkább egyedül szeretne lenni. Ez természetes dolog...nem várhatom el tőle, hogy velem ossza meg a gondjait, hiszen még mindig csak "ismerkedő fázisban" vagyunk.- Figyelj ha gondolod bejöhetek máskor.Megértem ha magányra vágysz. -Mondtam lehajtott fejjel, bár kicsit bántott hogy így magába fordult. Ismét nem válaszolt, csak nézett maga elé, én pedig úgy döntöttem, hogy inkább magára hagyom. Már épp álltam volna fel, mikor elkapta a kezem.
- Nem zavarsz, sőt...Jó hogy itt vagy csak egyszerűen most összeomlottam. Gondolatok futkosnak a fejemben és arra kellett rájönnöm, hogy talán a sors akarta így...Így hogy ne halljak. Az elmúlt napokban eléggé magamba fordultam, nem akartam senkivel sem beszélni. Most sem igazán. De nem akarlak megbántani, mert aranyos tőled, hogy bejöttél hozzám, de ne várj el tőlem túl sokat. -írta le gyorsan a mondatokat.
Laura szemszöge:
Néztem rá ártatlan szemekkel. Az egyetlen ember akit nem tudtam szó nélkül elküldeni magamtól. Őt tényleg nem zavarja hogy gondokkal küszködök? Hogy talán sohasem fogok már hallani? Így is érdekli hogy mi van velem?
Olivér szemszöge:
Villámcsapásként ért a kéz, ami kezemre fonódva húzott vissza. Szemeimet Laurára szögeztem kérdően. Amiket mondott szívenütött és késztetést éreztem rá, hogy egy kicsit felrázzam a mély gödörből. Nem hagyhatja el magát!
-Figyelj! Tudom hogy nehéz, és most teljesen összetörtél, illetve azt is tudom, hogy nem állunk egymáshoz még olyan közel, hogy mindent velem osszál meg. De! Mindig van egy második esély. És a rossz után már csak jó jöhet. Nem szabad elhagynod magadat és folyton csak azt mondogatni magadban, hogy a sors akarta így. Ne légy szomorú, nem tudhatod mit hoz a holnap és a jövő.-öntöttem ki mindazt, amit valójában gondoltam.Láttam hogy nagyon figyel rám, és mondanivalóm végén kicsit felcsillantak a gyönyörű szemei.
-Köszönöm hogy próbálsz segíteni, de már két ilyen műtéten vagyok túl, és még mindig nem hallok semmit. Talán ezért van bennem ez a bizonytalanság, reménytelenség.-Adta ide a füzetet, majd hajtotta a fejét.
-Laura!-Szóltam neki, majd kezemmel felemeltem gyengéden az állát. Szemeimet a szemeire szegeztem-Soha nem szabad feladni. Mindig van remény.-Mondtam neki teljesen őszintén. Így gondolom, hiszen ha nem lennének akadályok az életben, és minden simán menne, unalmasak lennének a napok. Mindig küzdeni kell, mert a remény hal meg utoljára. Gondolkozásomból egy kopogás zökkentett ki, aki nem volt más mint Laura kezelőorvosa.
-Látogatói érkeztek.-Mondta mosolyogva az orvos, majd beengedte őket. Belépett egy idősebb nő az ajtón, majd mögötte egy fiatalabb fiú, és egy szintén idősebb férfi. Gondolom a családja lehet.
-Én azt hiszem kimegyek.-Álltam fel a székről, indulásra készen.
-Nem szükséges, maradhatsz nyugodtan.-Mondta nekem az anyukája.-Nem ismerünk még, de jó látni, hogy azért Pesten is van aki törődik a lányunkkal.-Mosolygott és bemutatkozott mindenki.
Viszonoztam gesztusát. Hallottam mit beszélnek, bár nem szerettem volna tolakodó lenni, így mégis kimentem. Leültem a legközelebb lévő székre, majd ott vártam hogy kijöjjenek a hozzátartozók. Fél óra múlva ez meg is történt, majd azt hittem hazafelé indulnak, de tévedtem. Felém közeledtek.
-Honnan ismered Laurát?-Kérdezte az apukája.
-Hát az egyik parkban találkoztunk először, aztán mondta hogy műtét vár rá, azóta pedig csak érdeklődtem felőle.-mosolyogtam Laura édesapjára.
-Értem. Próbálj meg beszélni a lányunkkal. Teljesen összetört és sajnos nem tudunk maradni, vár a munka otthon. Segíts neki!-Kérlelt.
Én csak bólintottam, hiszen teljesen átláttam a helyzetet.
-Köszönjük. Viszlát.-Köszöntek el, majd én is ugyanígy tettem. Ezután Laurához siettem. Becsuktam az ajtót magam mögött, majd leültem ugyanarra a székre.
-Figyelj. Szeretnéd hogy maradjak még?-Kérdeztem.
-Nem kell itt éjszakáznod, igazán aranyos tőled hogy így törődsz velem, de jól vagyok.-Irta le válaszként.
-Rendben. Ha bármi kell akkor csak szóljál. Szia.-Köszöntem el majd kiléptem az ajtón. Utam haza vezetett, kevés időn belül már a házban voltam. Elmentem zuhanyozni, majd felöltöztem és aludni indultam. Bebújtam a meleg ágyba és hamar álomba merültem.
Laura szemszöge:
Egész este csak feküdtem az ágyban, nem engedték, hogy mozogjak. Így volt időm rendberakni a fejemben a dolgokat. Attól pillanattól fogva, amikor Olivér felemelte az államat, a hideg futkos rajtam. Azt hiszem vannak érzéseim felé..most már kezdhetném bevallani magamnak is.
Olivér szemszöge:
Reggel a telefonom rezgésére ébredtem. Laura volt az.
"Szia. Most volt bent az orvosom. Délután már hazamehetek. Tudnál segíteni hazamenni?:)"
Elmosolyodtam, majd pötyögni kezdtem a választ.
"Szia. Ez nagyon jó hír. Persze hogy segítek. Hányra menjek?"
2 perc múlva már érkezett is az üzenet.
"Köszi. 4-re:)"
Ezt már csak megnéztem, majd az órára pillantottam, ami 12:32-t mutatott.
-Jézusom. Eddig aludtam?-Kérdeztem magamtól majd kimásztam az ágyból, és elintéztem a reggeli teendőimet, majd a konyhába mentem, és haraptam valamit. Mire mindezzel végeztem már 3 óra elmúlt, bár egy kis takarítás is ráfért a kuckómra. Lassan elérkezett az idő hogy elinduljak Lauráért. Hamar odaértem, Ő pedig már összepakolt.
Már csak a zárójelentést kellett megvárnunk, amit egy óra múlva hoztak. Ezután elindultunk. Ő mutatta az utat, ugyanis még nem voltam Nála. Nem is lakik olyan messze tőlem, mint gondoltam. Újonnan festett ház volt. Felértünk a lakáshoz, majd odaadtam neki a bőröndjét.
-Hát akkor én azt hiszem megyek is.-Köszöntem volna el nehezen.
-Nem jössz be?-Mosolygott édesen. Nem sokszor láttam ilyennek a tegnapi nap után.
-Ha szeretnéd, bemehetek.
Egymásra mosolyogtunk, aztán becsuktuk magunk mögött az ajtót.
Komikat, pipákat mindenképp kérünk:) Jó olvasást! xxSzabina xxFanni
Gondolatok százai cikáztak a fejemben. Teljesen önkívületi állapotba kerültem.
-Ez nem normális...- mondtam magamban.
**Pár nap múlva**
Olivér szemszöge:
Már eltelt pár nap és még mindig nem keresett Laura. Aggódom érte... Úgy véltem, hogy be kell mennem hozzá... Vagy nem akar látni? így ebéd után elindultam a közeli kórházba, mert mondta, hogy ott műtik. A recepción érdeklődtem merre találom.
-108-as terem.- Mondta a nő.
-Köszönöm.-Aztán gyors iramra váltottam, tudat alatt.
Hevesen kezdett verni a szívem és mintha érettségire mennék, olyan izgulás tört rám.
Szemeimmel kerestem a 108-as számot. A folyosó végén volt. Megtorpantam az ajtó előtt, mély lélegzetet vettem, majd benyitottam a szobába.
-Szia.-Szólaltam meg nehezen, amikor megpillantottam Laurát az ágyban feküdve.
-Szia...Hogy találtál meg?-Írta a jegyzetfüzetébe ami oda volt készítve a kis szekrényre, hogy mindig kéznél legyen. Igazából látszott rajta hogy nagyon megviselték a történtek, nem nagyon "beszél". Kicsit feszült volt a levegő, nem tudtam, hogy most nem kívánatos személy vagyok-e.
-Mondtam hogy bejövök meglátogatni. Megkérdeztem a recepción a kórterem számát.-Mosolyogtam, de úgy láttam nem nagyon érdekli. Leültem az ágy melletti székre és csak néztem ki a fejemből. Fogalmam sem volt, hogy most mit kéne tennem.
-Hogy vagy? Baj hogy bejöttem hozzád?- Kinyögtem valami mondat félét. Nem szólt semmit, csak ült az ágyon és térdeit magához szorította. Szóval most inkább egyedül szeretne lenni. Ez természetes dolog...nem várhatom el tőle, hogy velem ossza meg a gondjait, hiszen még mindig csak "ismerkedő fázisban" vagyunk.- Figyelj ha gondolod bejöhetek máskor.Megértem ha magányra vágysz. -Mondtam lehajtott fejjel, bár kicsit bántott hogy így magába fordult. Ismét nem válaszolt, csak nézett maga elé, én pedig úgy döntöttem, hogy inkább magára hagyom. Már épp álltam volna fel, mikor elkapta a kezem.
- Nem zavarsz, sőt...Jó hogy itt vagy csak egyszerűen most összeomlottam. Gondolatok futkosnak a fejemben és arra kellett rájönnöm, hogy talán a sors akarta így...Így hogy ne halljak. Az elmúlt napokban eléggé magamba fordultam, nem akartam senkivel sem beszélni. Most sem igazán. De nem akarlak megbántani, mert aranyos tőled, hogy bejöttél hozzám, de ne várj el tőlem túl sokat. -írta le gyorsan a mondatokat.
Laura szemszöge:
Néztem rá ártatlan szemekkel. Az egyetlen ember akit nem tudtam szó nélkül elküldeni magamtól. Őt tényleg nem zavarja hogy gondokkal küszködök? Hogy talán sohasem fogok már hallani? Így is érdekli hogy mi van velem?
Olivér szemszöge:
Villámcsapásként ért a kéz, ami kezemre fonódva húzott vissza. Szemeimet Laurára szögeztem kérdően. Amiket mondott szívenütött és késztetést éreztem rá, hogy egy kicsit felrázzam a mély gödörből. Nem hagyhatja el magát!
-Figyelj! Tudom hogy nehéz, és most teljesen összetörtél, illetve azt is tudom, hogy nem állunk egymáshoz még olyan közel, hogy mindent velem osszál meg. De! Mindig van egy második esély. És a rossz után már csak jó jöhet. Nem szabad elhagynod magadat és folyton csak azt mondogatni magadban, hogy a sors akarta így. Ne légy szomorú, nem tudhatod mit hoz a holnap és a jövő.-öntöttem ki mindazt, amit valójában gondoltam.Láttam hogy nagyon figyel rám, és mondanivalóm végén kicsit felcsillantak a gyönyörű szemei.
-Köszönöm hogy próbálsz segíteni, de már két ilyen műtéten vagyok túl, és még mindig nem hallok semmit. Talán ezért van bennem ez a bizonytalanság, reménytelenség.-Adta ide a füzetet, majd hajtotta a fejét.
-Laura!-Szóltam neki, majd kezemmel felemeltem gyengéden az állát. Szemeimet a szemeire szegeztem-Soha nem szabad feladni. Mindig van remény.-Mondtam neki teljesen őszintén. Így gondolom, hiszen ha nem lennének akadályok az életben, és minden simán menne, unalmasak lennének a napok. Mindig küzdeni kell, mert a remény hal meg utoljára. Gondolkozásomból egy kopogás zökkentett ki, aki nem volt más mint Laura kezelőorvosa.
-Látogatói érkeztek.-Mondta mosolyogva az orvos, majd beengedte őket. Belépett egy idősebb nő az ajtón, majd mögötte egy fiatalabb fiú, és egy szintén idősebb férfi. Gondolom a családja lehet.
-Én azt hiszem kimegyek.-Álltam fel a székről, indulásra készen.
-Nem szükséges, maradhatsz nyugodtan.-Mondta nekem az anyukája.-Nem ismerünk még, de jó látni, hogy azért Pesten is van aki törődik a lányunkkal.-Mosolygott és bemutatkozott mindenki.
Viszonoztam gesztusát. Hallottam mit beszélnek, bár nem szerettem volna tolakodó lenni, így mégis kimentem. Leültem a legközelebb lévő székre, majd ott vártam hogy kijöjjenek a hozzátartozók. Fél óra múlva ez meg is történt, majd azt hittem hazafelé indulnak, de tévedtem. Felém közeledtek.
-Honnan ismered Laurát?-Kérdezte az apukája.
-Hát az egyik parkban találkoztunk először, aztán mondta hogy műtét vár rá, azóta pedig csak érdeklődtem felőle.-mosolyogtam Laura édesapjára.
-Értem. Próbálj meg beszélni a lányunkkal. Teljesen összetört és sajnos nem tudunk maradni, vár a munka otthon. Segíts neki!-Kérlelt.
Én csak bólintottam, hiszen teljesen átláttam a helyzetet.
-Köszönjük. Viszlát.-Köszöntek el, majd én is ugyanígy tettem. Ezután Laurához siettem. Becsuktam az ajtót magam mögött, majd leültem ugyanarra a székre.
-Figyelj. Szeretnéd hogy maradjak még?-Kérdeztem.
-Nem kell itt éjszakáznod, igazán aranyos tőled hogy így törődsz velem, de jól vagyok.-Irta le válaszként.
-Rendben. Ha bármi kell akkor csak szóljál. Szia.-Köszöntem el majd kiléptem az ajtón. Utam haza vezetett, kevés időn belül már a házban voltam. Elmentem zuhanyozni, majd felöltöztem és aludni indultam. Bebújtam a meleg ágyba és hamar álomba merültem.
Laura szemszöge:
Egész este csak feküdtem az ágyban, nem engedték, hogy mozogjak. Így volt időm rendberakni a fejemben a dolgokat. Attól pillanattól fogva, amikor Olivér felemelte az államat, a hideg futkos rajtam. Azt hiszem vannak érzéseim felé..most már kezdhetném bevallani magamnak is.
Reggel a telefonom rezgésére ébredtem. Laura volt az.
"Szia. Most volt bent az orvosom. Délután már hazamehetek. Tudnál segíteni hazamenni?:)"
Elmosolyodtam, majd pötyögni kezdtem a választ.
"Szia. Ez nagyon jó hír. Persze hogy segítek. Hányra menjek?"
2 perc múlva már érkezett is az üzenet.
"Köszi. 4-re:)"
Ezt már csak megnéztem, majd az órára pillantottam, ami 12:32-t mutatott.
-Jézusom. Eddig aludtam?-Kérdeztem magamtól majd kimásztam az ágyból, és elintéztem a reggeli teendőimet, majd a konyhába mentem, és haraptam valamit. Mire mindezzel végeztem már 3 óra elmúlt, bár egy kis takarítás is ráfért a kuckómra. Lassan elérkezett az idő hogy elinduljak Lauráért. Hamar odaértem, Ő pedig már összepakolt.
Már csak a zárójelentést kellett megvárnunk, amit egy óra múlva hoztak. Ezután elindultunk. Ő mutatta az utat, ugyanis még nem voltam Nála. Nem is lakik olyan messze tőlem, mint gondoltam. Újonnan festett ház volt. Felértünk a lakáshoz, majd odaadtam neki a bőröndjét.
-Hát akkor én azt hiszem megyek is.-Köszöntem volna el nehezen.
-Nem jössz be?-Mosolygott édesen. Nem sokszor láttam ilyennek a tegnapi nap után.
-Ha szeretnéd, bemehetek.
Egymásra mosolyogtunk, aztán becsuktuk magunk mögött az ajtót.
~2. rész
Sziasztok:) Máris megérkeztünk a következő résszel, ami reméljük ugyanúgy elnyeri majd a tetszéseteket, mint az előző. Sajnos a suli miatt kicsit ritkábban fognak jönni a részek, de nem állunk le ha továbbra is van aki olvassa:) Véleményeket mindenképpen várunk. Jó olvasást:) xxSzabina xxFanni
-Laura. Elkérhetem a telefonszámod, hogy legalább SMS-ben tudjunk beszélni?-Kérdeztem.
-Persze. - irta le, majd elkérte a telefonomat, és bepötyögte a 11 számjegyet. Ezután elköszöntünk egymástól, majd mindketten haza indultunk.
Laura szemszöge:
Viszonylag hamar hazaértem, de útközben azon gondolkoztam, miért kötődik ennyire hozzám Olivér...illetve, hogy én miért adom meg a számomat idegeneknek. Mi van velem!?Miután beléptem a házba, ledobtam a kanapéra a táskámat. Elővettem a bőröndöt, majd elkezdtem bepakolni ruhákat. Gondolom a műtét után még bent tartanak megfigyelésen. Mindenből körülbelül 2 hétre pakoltam, majd miután végeztem mindennel kimerülten dobtam le magam a kanapéra. Ezután a gyomrom egy hatalmasat korgott, így hamar odaléptem a hűtő elé, hátha találok valami ennivalót. Végül úgy döntöttem, hogy melegszendvicset eszem, ami hamar el is készült és 5 perc múlva már a számban érezhettem az ízét. Elégedetten álltam fel az asztaltól, majd zuhanyozni indultam. Bevittem a pizsamámat a fürdőbe, ami egy bugyiból és egy bővebb pólóból állt. Hamar ledobtam magamról a ruhát és beálltam a forró víz alá. Gondolataimnak nem tudtam megálljt parancsolni. Mi lesz ha nem sikerül a műtét? Rettegek. Lemostam magam a levendula illatú tusfürdővel majd kiszálltam a zuhanykabinból. Felvettem a pizsimet, aztán elindultam a szobába. Bebújtam a pihe-puha ágyba, majd kis idő múlva már mély álomba merültem.
Reggel korán kellett kelnem, ugyanis 8 órakor már a kórházban várnak. Lassan kikászálódtam az ágyból majd a fürdőbe vonultam, és elvégeztem a reggeli teendőimet. Megreggeliztem, és felöltöztem a mára kikészített öltözékembe. Nem túl kihívó, sőt inkább visszafogott. Nem szeretek úgy öltözni minta sarkon élő lányok. Én amúgyis egy csendes fajta lány vagyok, aki nem szeret a középpontban lenni. Hamar felvettem a gyöngyös farmeromat, egy fehér inggel, majd a táskámba belepakoltam a fontos dolgokat, és a bőröndömet húzva kiléptem az ajtón. Elmentem a legközelebbi buszmegállóba, ahol nem sok várakozás után meg is érkezett a jármű. Felszálltam rá, megvettem a jegyet, majd egy üres helyet kerestem, de sajnos nem találtam, így egész úton állnom kellett. Háromnegyed nyolckor leszálltam, majd sétálni kezdtem az épület felé. Miután beértem megkérdeztem a recepción hogy hova kell mennem, majd utam a megadott kórteremhez vezetett. Az orvosom már ott várt.
-Jó reggelt, Laura! Hogy érzi magát?-Mosolygott.
-Jó reggelt doktor úr. Hát pillanatnyilag jól vagyok, de izgulok nagyon.- írtam le a mondatokat a jegyzetfüzetembe.
-Ebben a kórteremben lesz amíg elvégezzük a vizsgálatokat, valamint a műtét utáni megfigyelésen is. Nem kell félnie, mindent megteszünk amit csak lehet!-próbált életet lehelni belém az orvos.
Én csak mosolyogtam rá egyet, majd a bőröndömet letettem az ágy elé és átöltöztem a kapott pizsamába. Ezután minden egyes nap vittek vagy 10 vizsgálatra. Minden este titkon a telefonomat néztem. Hátha megjelenik rajta egy bizonyos Olivér. Soha nem volt még ilyen, hogy egy srác azok után is érdeklődik felőlem, hogy tudatában van annak, hogy süket vagyok. 2. nap jött is az üzenet.
-Hogy vagy? Gondolom izgulsz a műtét miatt, hiszen nem kicsi a tét. Minden rendben lesz, higyj ebben. :)-olvastam az üzenetet. Elmosolyogtam magamat. Még ilyenkor is kedvre tud deríteni.
-Igen izgulok, de egyébként minden rendben van. Csak lennék már túl rajta...-írtam a sorokat.
-Majd írj, hogy mi az eredmény ha felébredtél. Bemehetek meglátogatni majd?:)-olvastam. A szívem hirtelen hevesen kezdett verni. Nem értem az egészet, hogy miért van rám ilyen hatással Olivér.
-Persze. :) Majd megírom melyik kórteremben vagyok.-írtam teli mosollyal.
Végül eljött a nagy nap. 10-kor műtöttek, előtte viszont még megmérték a vérnyomásom, és a vércukorszintem. Ezután viszont eljött az a bizonyos időpont. Kitoltak a kórteremből, majd végig a hosszú folyosón be a műtőbe. Mikor kellőképpen előkészítettek, rátettek az orromra egy maszkot majd kérték hogy fejben számoljak el 3-ig. Arra emlékszem, hogy kettőnél tartottam, de utána se kép se hang. Nem emlékszem semmire.
Olivér szemszöge:
Ma műtik Laurát. Őszintén kívánom, hogy sikerüljön, hiszen 3 évet kibírni úgy, hogy az égvilágon semmit sem hall, nem könnyű. Nagyon sajnálom szegény lányt, és amint fogadhat látogatókat azonnal bemegyek hozzá. Eléggé elgondolkoztam próbára menet, de öt perc múlva már az ajtóban álltam. Ugyanúgy lement a próba, viszont most felvettünk, egy -a rajongók számára, és számunkra is- meghatározó dalt, ami nem volt más mint a párbajdalunk, a Read all about it. Valószínüleg 4 nap múlva már hallhatják is. Mikor végeztünk a próbával, haza indult mindenki. Ya Ou utánam jött.
-Olivér miújság mostanában veled? Néha úgy érzem, fejben teljesen máshol jársz. Alig beszélünk. Történt valami?-érdeklődött, majd átkarolta a vállamat és úgy mentünk tovább.
-Nincsen semmi, csak mostanában fáradt vagyok, kicsit kimerültem.-válaszoltam bíztatóan.
-Hát jól van. De tudod, ha valami van, nyugodtan szóljál.-vigyorgott a barna bőrű srác.
-Tudom Ya Ou.-néztem rá hálásan, aztán elköszöntünk egymástól.
5 perc múlva elértem a lakásomhoz, majd beléptem az ajtón, és egyből a hűtő felé vettem az irányt ugyanis útközben megkordult a gyomrom.
Szó szerint belemásztam a hűtőbe, de nem találtam fogamra valót, így 3 tojásból készítettem rántottát. Hamar elfogyasztottam, majd leültem egy kicsit zongorázni. Nemrég kezdtem el rajta tanulni, így sokat kell még gyakorolnom, de itt igazán kiönthetem a lelkemet, úgy érzem. Közben ismét Laurán járt az eszem, hogy még nem irt. Megbeszéltük hogy majd ír ha felébredt. Valószínűleg még altatásban van, úgyhogy holnap tudom meg az eredményt. Nagyon érdekel már, hogy mi van vele. Látni is szeretném már...
**Másnap**
Reggel korábban keltem mint tegnap, ugyanis ma délelőtt próbálunk. Hamar összekaptam magam, majd reggelit készítettem. Leültem enni, mikor megrezdült a telefonom.
-Ez biztos Laura lesz.-Beszéltem meg magammal, majd izgatottan nyúltam a készülékemkez.
"Szia Olivér! Sajnos nem sikerült a műtét. Most eléggé padlón vagyok." Amikor elolvastam az utolsó mondatot, a fejemhez nyúltam. Könyökölve pötyögtem a betűket.
"Szia Laura! Nagyon nagyon sajnálom ami történt, de nyugi, nehogy kikészülj teljesen. Amint tudok bemegyek hozzád.Fel a fejjel!:)"
Küldtem el válaszomat, mire a készülékem már csak egy "látta" szót írt ki. A hír hallatán teljesen elment az étvágyam, rettenetesen magam alatt voltam. Próbára se volt kedvem menni, de hát a fiúk sem örülnének neki, így rávettem magam és végül elindultam. Lassan telt az idő, nem tudtam másra gondolni csakis Rá. Nem ment ki a fejemből, és nem tudtam, hogy hogy fogja ezt feldolgozni. Igazából én nem barátként tekintek rá, de nem vagyok belé szerelmes. Vagy mégis? Csak annyit tudok, hogy valamit biztosan jelent ez a lány nekem és aggódom érte. Most amúgyis rosszul fogja viselni a dolgot, nem szeretnék még én is rátenni egy lapáttal. Gondolataim nem akartak elhagyni a próba közben sem, nem tudtam figyelni. Bence éppen magyarázott valamit, én pedig nem figyeltem.
-Tessék? Mit kell csinálnom?-Értetlenkedtem.
-Olivér nem tudsz egy kicsit jobban odafigyelni?-Szólt rám Sziki.
-Bocsánat.-Sütöttem le a fejem.
-Sokszor hallottuk már ezt a bocsánatot.-Förmedt rám Bence.
-Nem lehetek folyton a magaslaton. Koncentrálok na!-Emeltem fel kissé a hangom.
-Nem egyszeri eset volt. Szerintem jobb lesz ha most elmész. Majd gyere vissza ha normálisan ide tudsz figyelni. Fogalmam sincsen mi van a háttérben, de így nem tudunk dolgozni, minket is hátráltatsz. Van valami amit elszeretnél mondani?-Nézett rám kérdően Bence.
-Nem, semmi. Sziasztok.-aztán sarkon fordultam és ezzel becsaptam magam mögött az ajtót, majd elindultam hazafelé. Gondolatok százai cikáztam a fejemben. Teljesen önkívületi állapotba kerültem. -Ez nem normális...-mondtam magamban.
-Persze. - irta le, majd elkérte a telefonomat, és bepötyögte a 11 számjegyet. Ezután elköszöntünk egymástól, majd mindketten haza indultunk.
Laura szemszöge:
Viszonylag hamar hazaértem, de útközben azon gondolkoztam, miért kötődik ennyire hozzám Olivér...illetve, hogy én miért adom meg a számomat idegeneknek. Mi van velem!?Miután beléptem a házba, ledobtam a kanapéra a táskámat. Elővettem a bőröndöt, majd elkezdtem bepakolni ruhákat. Gondolom a műtét után még bent tartanak megfigyelésen. Mindenből körülbelül 2 hétre pakoltam, majd miután végeztem mindennel kimerülten dobtam le magam a kanapéra. Ezután a gyomrom egy hatalmasat korgott, így hamar odaléptem a hűtő elé, hátha találok valami ennivalót. Végül úgy döntöttem, hogy melegszendvicset eszem, ami hamar el is készült és 5 perc múlva már a számban érezhettem az ízét. Elégedetten álltam fel az asztaltól, majd zuhanyozni indultam. Bevittem a pizsamámat a fürdőbe, ami egy bugyiból és egy bővebb pólóból állt. Hamar ledobtam magamról a ruhát és beálltam a forró víz alá. Gondolataimnak nem tudtam megálljt parancsolni. Mi lesz ha nem sikerül a műtét? Rettegek. Lemostam magam a levendula illatú tusfürdővel majd kiszálltam a zuhanykabinból. Felvettem a pizsimet, aztán elindultam a szobába. Bebújtam a pihe-puha ágyba, majd kis idő múlva már mély álomba merültem.
Reggel korán kellett kelnem, ugyanis 8 órakor már a kórházban várnak. Lassan kikászálódtam az ágyból majd a fürdőbe vonultam, és elvégeztem a reggeli teendőimet. Megreggeliztem, és felöltöztem a mára kikészített öltözékembe. Nem túl kihívó, sőt inkább visszafogott. Nem szeretek úgy öltözni minta sarkon élő lányok. Én amúgyis egy csendes fajta lány vagyok, aki nem szeret a középpontban lenni. Hamar felvettem a gyöngyös farmeromat, egy fehér inggel, majd a táskámba belepakoltam a fontos dolgokat, és a bőröndömet húzva kiléptem az ajtón. Elmentem a legközelebbi buszmegállóba, ahol nem sok várakozás után meg is érkezett a jármű. Felszálltam rá, megvettem a jegyet, majd egy üres helyet kerestem, de sajnos nem találtam, így egész úton állnom kellett. Háromnegyed nyolckor leszálltam, majd sétálni kezdtem az épület felé. Miután beértem megkérdeztem a recepción hogy hova kell mennem, majd utam a megadott kórteremhez vezetett. Az orvosom már ott várt.
-Jó reggelt, Laura! Hogy érzi magát?-Mosolygott.
-Jó reggelt doktor úr. Hát pillanatnyilag jól vagyok, de izgulok nagyon.- írtam le a mondatokat a jegyzetfüzetembe.
-Ebben a kórteremben lesz amíg elvégezzük a vizsgálatokat, valamint a műtét utáni megfigyelésen is. Nem kell félnie, mindent megteszünk amit csak lehet!-próbált életet lehelni belém az orvos.
Én csak mosolyogtam rá egyet, majd a bőröndömet letettem az ágy elé és átöltöztem a kapott pizsamába. Ezután minden egyes nap vittek vagy 10 vizsgálatra. Minden este titkon a telefonomat néztem. Hátha megjelenik rajta egy bizonyos Olivér. Soha nem volt még ilyen, hogy egy srác azok után is érdeklődik felőlem, hogy tudatában van annak, hogy süket vagyok. 2. nap jött is az üzenet.
-Hogy vagy? Gondolom izgulsz a műtét miatt, hiszen nem kicsi a tét. Minden rendben lesz, higyj ebben. :)-olvastam az üzenetet. Elmosolyogtam magamat. Még ilyenkor is kedvre tud deríteni.
-Igen izgulok, de egyébként minden rendben van. Csak lennék már túl rajta...-írtam a sorokat.
-Majd írj, hogy mi az eredmény ha felébredtél. Bemehetek meglátogatni majd?:)-olvastam. A szívem hirtelen hevesen kezdett verni. Nem értem az egészet, hogy miért van rám ilyen hatással Olivér.
-Persze. :) Majd megírom melyik kórteremben vagyok.-írtam teli mosollyal.
Végül eljött a nagy nap. 10-kor műtöttek, előtte viszont még megmérték a vérnyomásom, és a vércukorszintem. Ezután viszont eljött az a bizonyos időpont. Kitoltak a kórteremből, majd végig a hosszú folyosón be a műtőbe. Mikor kellőképpen előkészítettek, rátettek az orromra egy maszkot majd kérték hogy fejben számoljak el 3-ig. Arra emlékszem, hogy kettőnél tartottam, de utána se kép se hang. Nem emlékszem semmire.
Olivér szemszöge:
Ma műtik Laurát. Őszintén kívánom, hogy sikerüljön, hiszen 3 évet kibírni úgy, hogy az égvilágon semmit sem hall, nem könnyű. Nagyon sajnálom szegény lányt, és amint fogadhat látogatókat azonnal bemegyek hozzá. Eléggé elgondolkoztam próbára menet, de öt perc múlva már az ajtóban álltam. Ugyanúgy lement a próba, viszont most felvettünk, egy -a rajongók számára, és számunkra is- meghatározó dalt, ami nem volt más mint a párbajdalunk, a Read all about it. Valószínüleg 4 nap múlva már hallhatják is. Mikor végeztünk a próbával, haza indult mindenki. Ya Ou utánam jött.
-Olivér miújság mostanában veled? Néha úgy érzem, fejben teljesen máshol jársz. Alig beszélünk. Történt valami?-érdeklődött, majd átkarolta a vállamat és úgy mentünk tovább.
-Nincsen semmi, csak mostanában fáradt vagyok, kicsit kimerültem.-válaszoltam bíztatóan.
-Hát jól van. De tudod, ha valami van, nyugodtan szóljál.-vigyorgott a barna bőrű srác.
-Tudom Ya Ou.-néztem rá hálásan, aztán elköszöntünk egymástól.
5 perc múlva elértem a lakásomhoz, majd beléptem az ajtón, és egyből a hűtő felé vettem az irányt ugyanis útközben megkordult a gyomrom.
Szó szerint belemásztam a hűtőbe, de nem találtam fogamra valót, így 3 tojásból készítettem rántottát. Hamar elfogyasztottam, majd leültem egy kicsit zongorázni. Nemrég kezdtem el rajta tanulni, így sokat kell még gyakorolnom, de itt igazán kiönthetem a lelkemet, úgy érzem. Közben ismét Laurán járt az eszem, hogy még nem irt. Megbeszéltük hogy majd ír ha felébredt. Valószínűleg még altatásban van, úgyhogy holnap tudom meg az eredményt. Nagyon érdekel már, hogy mi van vele. Látni is szeretném már...
**Másnap**
Reggel korábban keltem mint tegnap, ugyanis ma délelőtt próbálunk. Hamar összekaptam magam, majd reggelit készítettem. Leültem enni, mikor megrezdült a telefonom.
-Ez biztos Laura lesz.-Beszéltem meg magammal, majd izgatottan nyúltam a készülékemkez.
"Szia Olivér! Sajnos nem sikerült a műtét. Most eléggé padlón vagyok." Amikor elolvastam az utolsó mondatot, a fejemhez nyúltam. Könyökölve pötyögtem a betűket.
"Szia Laura! Nagyon nagyon sajnálom ami történt, de nyugi, nehogy kikészülj teljesen. Amint tudok bemegyek hozzád.Fel a fejjel!:)"
Küldtem el válaszomat, mire a készülékem már csak egy "látta" szót írt ki. A hír hallatán teljesen elment az étvágyam, rettenetesen magam alatt voltam. Próbára se volt kedvem menni, de hát a fiúk sem örülnének neki, így rávettem magam és végül elindultam. Lassan telt az idő, nem tudtam másra gondolni csakis Rá. Nem ment ki a fejemből, és nem tudtam, hogy hogy fogja ezt feldolgozni. Igazából én nem barátként tekintek rá, de nem vagyok belé szerelmes. Vagy mégis? Csak annyit tudok, hogy valamit biztosan jelent ez a lány nekem és aggódom érte. Most amúgyis rosszul fogja viselni a dolgot, nem szeretnék még én is rátenni egy lapáttal. Gondolataim nem akartak elhagyni a próba közben sem, nem tudtam figyelni. Bence éppen magyarázott valamit, én pedig nem figyeltem.
-Tessék? Mit kell csinálnom?-Értetlenkedtem.
-Olivér nem tudsz egy kicsit jobban odafigyelni?-Szólt rám Sziki.
-Bocsánat.-Sütöttem le a fejem.
-Sokszor hallottuk már ezt a bocsánatot.-Förmedt rám Bence.
-Nem lehetek folyton a magaslaton. Koncentrálok na!-Emeltem fel kissé a hangom.
-Nem egyszeri eset volt. Szerintem jobb lesz ha most elmész. Majd gyere vissza ha normálisan ide tudsz figyelni. Fogalmam sincsen mi van a háttérben, de így nem tudunk dolgozni, minket is hátráltatsz. Van valami amit elszeretnél mondani?-Nézett rám kérdően Bence.
-Nem, semmi. Sziasztok.-aztán sarkon fordultam és ezzel becsaptam magam mögött az ajtót, majd elindultam hazafelé. Gondolatok százai cikáztam a fejemben. Teljesen önkívületi állapotba kerültem. -Ez nem normális...-mondtam magamban.
~1. rész
Sziasztok:) bocsánat hogy ilyen sok idő után jött az első rész, de összejött minden. A lényeg pedig az hogy itt van:) Időközben pedig úgy döntöttem, hogy Füzeséry Fannival együtt folytatom a blogot, tehát mostantól ez az ő blogja is. Kommentelni, pipálni és feliratkozni továbbra is ér. Na de nem is húzom tovább a szót, jó olvasást:)
Mikor felnéztem, gyönyörű zöld szempárral szemben találtam magam.
-Szia. Leülhetek?- Olvastam le szájáról a mondatot, válaszként pedig bólogattam...
Elfoglalta helyét mellettem, majd ismét felém fordult.
-Hogy hívnak?- Mondata után elővettem a jegyzettömböt, és elkezdtem neki leírni válaszomat.
-Én süket vagyok, de viszont jól olvasok szájról.-keserű mosollyal figyeltem a fiú arcát. A szőke srácnak tágra nyíltak a szemei a megdöbbenéstől. Mindig ez történik, ha megtudják...
-Hogy viseled?-Kérdezte sajnálkozóan.
-Hát, igazából már megszoktam. De nagyon hiányzik az, hogy végre újra hallhassam a hangokat.-Írtam le neki a sorokat.
-Ezt megértem. És mióta nem hallasz?-Mosolygott a fiú, próbálva úgy viselkedni tovább, mint bármely más emberrel.
-3 éve.-Viszonoztam gesztusát, mire ismét szólásra nyitotta száját.
-Szörnyű lehet. Nekem most mennem kell. Remélem még lesz lehetőségünk találkozni. Kitartást! Szia. Olivér állt a rendelkezésedre.-Vigyorgott.
-Én pedig Laura vagyok.-vettem a vicces elköszönést és nevettem egyet.
Olivér szemszöge:
Hazafelé menet elgondolkodtam rajta, hogy milyen nehéz lehet ennek a lánynak. Három éven át semmit sem hall. Belegondolni sem tudok a helyzetébe... Bár nem hiszem hogy szereti ha sajnálják. Igazából, nem tudom hogy miért, de megfogott benne valami. Nem értem hogy ennyi idő alatt hogy történhetett ez. Elmélyültem gondolataimban és azon kaptam magam, hogy már egy ismerős környéken vagyok. A bejárat felé vettem az irányt, majd felmentem a megfelelő emeletre, és kinyitottam az ajtót. Beléptem a házba, aztán egyből a hűtő felé vettem az irányt. Sokáig kutattam benne, mire megtaláltam a megfelelő éhség csillapítót. Igazából imádok enni, és ha én egyszer elkezdem akkor egy hamar biztosan nem fejezem be. Miután elégedetten álltam fel az asztaltól, és elmostam az összepiszkolt edényeket,a szobába siettem, majd elővettem tiszta boxert a szekrényemből, és a fürdőbe indultam. Beérve a helységbe ledobtam magamról a ruháimat, majd beleültem a forró vízbe. Hihetetlenül jól esett, és kicsit segített kiverni a fejemből Laurát, a betegségével együtt. Hihetetlen hogy egész nap csakis Ő jár a fejemben. Nem tudom mivel babonázott meg ennyire. Gondolataimat -nehezen- elhesegettem fejemből, és kiszálltam a vízből majd megtöröltem a nedves testem, és felvettem a behozott ruhadarabot. Elindultam vissza a szobába, majd bebújtam a puha ágyba. Kissé nehezen, de valahogyan sikerült álomba merülnöm.
-Igen.- Hangzott a válasz majdnem egyszerre. Mindannyian a helyünkre álltunk, majd elkezdtük felénekelni az új dalunkat, melynek címe Sose múló nyár. Remélhetőleg egy nyári sláger lesz. Elindult a zene a fülesemben, majd Ya Ou el is kezdte az ő részét, majd sorba mindegyikőnk felénekelte a sajátját. Másfél óra után sikerült befejeznünk a munkát, majd mindenki mehetett a maga útjára. Én haza indultam a többiek a barátnőikhez mentek. Egyedül én vagyok szingli a csapatból, bár már van egy áldozat, csak nem tudom hogy Ő hogy érez. Miután hazaértem, egyből a konyhába vettem az irányt, és készítettem magamnak ebédet, ami húsleves volt és törtkrumpli rántott hússal. Míg a víz főtt addig kipaníroztam a húst, aztán szépen sorban minden elkészült. Nem sokat készítettem, hiszen egyedül élek. Meg amúgy is. Csak ottmaradna. Hamar elfogyasztottam az adagot, majd azon tanakodtam,hogy mivel üssem el az időt. Végül egy kis filmezésre vettem rá magam. Láttam a filmből vagy 10 percet, mert bealudtam. Amikor felkeltem, azt sem tudtam hol vagyok hirtelen. Ránéztem a laptopon az időre ami 3 óra 7 percet mutatott. Ennyi elég volt ahhoz, hogy visszatérjen Laura a fejembe. Eszembejutott, hogy tegnap pont ekkor találkoztunk...úgy döntöttem, hogy kimegyek ugyan oda, hátha ismét láthatom. Kissé összekaptam magam, majd ismét elhagytam a lakást. Most nem értem oda annyira hamar, de mikor megérkeztem jól átpásztáztam a környéket, hátha meglátom valahol Őt. De sajnos nem így lett. Szomorúan néztem magam elé. Fél óra várakozás után meguntam, és épp indulni készültem, mikor megláttam egy ismerős arcot. Ő volt az. A haja -mint mindig- kiengedve volt, gyönyörűen omlott vállára, csillogott a délutáni napfényben. Felém lépkedett majd én is megindultam felé. Elővette a jegyzetfüzetet, majd leírta benne az alábbi sort.
-Minden nap erre jársz? -Mosolygott, én pedig mélyen szemeibe néztem. Aztán jöttem rá hogy válaszolnom kellene.
- Hát...öö..izé...én csak lejöttem sétálni, szeretem ezt a nyugis parkot.-nyögtem ki valami mondat félét, habár ez nem nevezhető annak.
-Értem.-irta le, majd ránézett az órájára, és ismét a betűket karcolta a lapra. -Sajnos nekem most sietnem kell mert össze kell még pakolnom.-Nem értettem az egészet. Miért kell pakolnia? Talán elköltözik? Nem...ez nem lehet. Gondolkoztam el, de végül rájöttem, hogy egyszerűbb lenne megkérdezni tőle.
-Elköltözöl?-kerekedtek ki szemeim.
-Jajj dehogy. Csak műtétem lesz. Egy lehetőség arra, hogy újra hallhassak 3 év várakozás után. 1 hét múlva lesz, de előtte sok vizsgálat vár.- Ezek után a mondatok után kicsit megnyugodtam, de valamilyen szinten féltettem is Őt. Mivan ha nem sikerül a műtét? Jöttek elő bennem a kérdések.
-Szívemből kívánom, hogy sikerüljön,Laura. Elkérhetem a telefonszámod, hogy legalább SMS-ben tudjunk beszélni?-Kérdeztem, de közben rájöttem, hogy ez eléggé tolakodó, hiszen nem is ismerjük még egymást. Most elárulhattam magamat? Hogy ennyire elvarázsolt?
-Persze. - irta le, majd elkérte a telefonomat, és bepötyögte a 11 számjegyet. Még sem lepődött meg annyira, mint vártam, így fellélegeztem egy kicsit. Ezután elköszöntünk egymástól, majd mindketten haza indultunk.
Mikor felnéztem, gyönyörű zöld szempárral szemben találtam magam.
-Szia. Leülhetek?- Olvastam le szájáról a mondatot, válaszként pedig bólogattam...
Elfoglalta helyét mellettem, majd ismét felém fordult.
-Hogy hívnak?- Mondata után elővettem a jegyzettömböt, és elkezdtem neki leírni válaszomat.
-Én süket vagyok, de viszont jól olvasok szájról.-keserű mosollyal figyeltem a fiú arcát. A szőke srácnak tágra nyíltak a szemei a megdöbbenéstől. Mindig ez történik, ha megtudják...
-Hogy viseled?-Kérdezte sajnálkozóan.
-Hát, igazából már megszoktam. De nagyon hiányzik az, hogy végre újra hallhassam a hangokat.-Írtam le neki a sorokat.
-Ezt megértem. És mióta nem hallasz?-Mosolygott a fiú, próbálva úgy viselkedni tovább, mint bármely más emberrel.
-3 éve.-Viszonoztam gesztusát, mire ismét szólásra nyitotta száját.
-Szörnyű lehet. Nekem most mennem kell. Remélem még lesz lehetőségünk találkozni. Kitartást! Szia. Olivér állt a rendelkezésedre.-Vigyorgott.
-Én pedig Laura vagyok.-vettem a vicces elköszönést és nevettem egyet.
Olivér szemszöge:
Hazafelé menet elgondolkodtam rajta, hogy milyen nehéz lehet ennek a lánynak. Három éven át semmit sem hall. Belegondolni sem tudok a helyzetébe... Bár nem hiszem hogy szereti ha sajnálják. Igazából, nem tudom hogy miért, de megfogott benne valami. Nem értem hogy ennyi idő alatt hogy történhetett ez. Elmélyültem gondolataimban és azon kaptam magam, hogy már egy ismerős környéken vagyok. A bejárat felé vettem az irányt, majd felmentem a megfelelő emeletre, és kinyitottam az ajtót. Beléptem a házba, aztán egyből a hűtő felé vettem az irányt. Sokáig kutattam benne, mire megtaláltam a megfelelő éhség csillapítót. Igazából imádok enni, és ha én egyszer elkezdem akkor egy hamar biztosan nem fejezem be. Miután elégedetten álltam fel az asztaltól, és elmostam az összepiszkolt edényeket,a szobába siettem, majd elővettem tiszta boxert a szekrényemből, és a fürdőbe indultam. Beérve a helységbe ledobtam magamról a ruháimat, majd beleültem a forró vízbe. Hihetetlenül jól esett, és kicsit segített kiverni a fejemből Laurát, a betegségével együtt. Hihetetlen hogy egész nap csakis Ő jár a fejemben. Nem tudom mivel babonázott meg ennyire. Gondolataimat -nehezen- elhesegettem fejemből, és kiszálltam a vízből majd megtöröltem a nedves testem, és felvettem a behozott ruhadarabot. Elindultam vissza a szobába, majd bebújtam a puha ágyba. Kissé nehezen, de valahogyan sikerült álomba merülnöm.
Reggel 9 órakor ébredtem a telefonom jelzésére, hiszen 10-kor próbánk van a srácokkal. 10 percre található tőlem a próbaterem úgyhogy indultam is készülni, nehogy elkéssek mint múltkor. Abból is hatalmas balhé lett. Nagy nehezen kikászálódtam az ágyból, és elmentem a fürdőszobába elvégezni a reggeli teendőimet, majd felöltöztem egy kényelmes öltözékbe, ami a kék csőszárú nadrágból és egy szürke Mickey egeres pulcsiból állt. Kimentem a konyhába, és hamar készítettem magamnak reggelit, amit hamar be is lapátoltam, majd zsebre tettem a telefonomat, és már indulhattam is. Kiléptem a házból és az ajtót magam mögött kulcsra zártam. Elindultam a megfelelő úton. Elég hűvös volt, a nap sem sütött, és kissé fújt a szél is. Meglepően hamarabb odaértem a vártnál, de még csak 2-en voltak ott. Bencére vártunk aki nem sokkal utánam be is lépett a helyiségbe.
-Na kezdhetjük?-Csapta össze tenyerét.-Igen.- Hangzott a válasz majdnem egyszerre. Mindannyian a helyünkre álltunk, majd elkezdtük felénekelni az új dalunkat, melynek címe Sose múló nyár. Remélhetőleg egy nyári sláger lesz. Elindult a zene a fülesemben, majd Ya Ou el is kezdte az ő részét, majd sorba mindegyikőnk felénekelte a sajátját. Másfél óra után sikerült befejeznünk a munkát, majd mindenki mehetett a maga útjára. Én haza indultam a többiek a barátnőikhez mentek. Egyedül én vagyok szingli a csapatból, bár már van egy áldozat, csak nem tudom hogy Ő hogy érez. Miután hazaértem, egyből a konyhába vettem az irányt, és készítettem magamnak ebédet, ami húsleves volt és törtkrumpli rántott hússal. Míg a víz főtt addig kipaníroztam a húst, aztán szépen sorban minden elkészült. Nem sokat készítettem, hiszen egyedül élek. Meg amúgy is. Csak ottmaradna. Hamar elfogyasztottam az adagot, majd azon tanakodtam,hogy mivel üssem el az időt. Végül egy kis filmezésre vettem rá magam. Láttam a filmből vagy 10 percet, mert bealudtam. Amikor felkeltem, azt sem tudtam hol vagyok hirtelen. Ránéztem a laptopon az időre ami 3 óra 7 percet mutatott. Ennyi elég volt ahhoz, hogy visszatérjen Laura a fejembe. Eszembejutott, hogy tegnap pont ekkor találkoztunk...úgy döntöttem, hogy kimegyek ugyan oda, hátha ismét láthatom. Kissé összekaptam magam, majd ismét elhagytam a lakást. Most nem értem oda annyira hamar, de mikor megérkeztem jól átpásztáztam a környéket, hátha meglátom valahol Őt. De sajnos nem így lett. Szomorúan néztem magam elé. Fél óra várakozás után meguntam, és épp indulni készültem, mikor megláttam egy ismerős arcot. Ő volt az. A haja -mint mindig- kiengedve volt, gyönyörűen omlott vállára, csillogott a délutáni napfényben. Felém lépkedett majd én is megindultam felé. Elővette a jegyzetfüzetet, majd leírta benne az alábbi sort.
-Minden nap erre jársz? -Mosolygott, én pedig mélyen szemeibe néztem. Aztán jöttem rá hogy válaszolnom kellene.
- Hát...öö..izé...én csak lejöttem sétálni, szeretem ezt a nyugis parkot.-nyögtem ki valami mondat félét, habár ez nem nevezhető annak.
-Értem.-irta le, majd ránézett az órájára, és ismét a betűket karcolta a lapra. -Sajnos nekem most sietnem kell mert össze kell még pakolnom.-Nem értettem az egészet. Miért kell pakolnia? Talán elköltözik? Nem...ez nem lehet. Gondolkoztam el, de végül rájöttem, hogy egyszerűbb lenne megkérdezni tőle.
-Elköltözöl?-kerekedtek ki szemeim.
-Jajj dehogy. Csak műtétem lesz. Egy lehetőség arra, hogy újra hallhassak 3 év várakozás után. 1 hét múlva lesz, de előtte sok vizsgálat vár.- Ezek után a mondatok után kicsit megnyugodtam, de valamilyen szinten féltettem is Őt. Mivan ha nem sikerül a műtét? Jöttek elő bennem a kérdések.
-Szívemből kívánom, hogy sikerüljön,Laura. Elkérhetem a telefonszámod, hogy legalább SMS-ben tudjunk beszélni?-Kérdeztem, de közben rájöttem, hogy ez eléggé tolakodó, hiszen nem is ismerjük még egymást. Most elárulhattam magamat? Hogy ennyire elvarázsolt?
-Persze. - irta le, majd elkérte a telefonomat, és bepötyögte a 11 számjegyet. Még sem lepődött meg annyira, mint vártam, így fellélegeztem egy kicsit. Ezután elköszöntünk egymástól, majd mindketten haza indultunk.
Prológus
Átlagos napnak ígérkezett a mai. Szokás szerint felkeltem, majd megvetettem az ágyam. Hamar elmentem, megmosakodtam, ezután pedig felöltöztem a kissé lenge öltözékembe. Kimentem a konyhába, és megreggeliztem. Neki fogtam kitakarítani, az egész házat, ugyanis már 5 éve élek Budapesten, elég messze a családomtól. Munka közben kissé elgondolkodtam, hogy milyen jó lehet azoknak az embereknek, akik hallhatják a csodálatos madárcsicsergést, a városi zajokat, a zenét, vagy éppen az emberek szavait. Én sajnos ezt nem tehetem meg, ugyanis 3 éve elvesztettem a hallásomat. Két hét múlva lesz egy műtétem, ami ha jól sikerül, talán újra teljes életet élhetek. Gondolataimban eléggé elmélyültem, így azon kaptam magam, hogy végeztem a takarítással. Úgy véltem, hogy összeütök valamit ebédre, végül a húslevesnél maradtam. Odatettem a vizet főni, majd amikor már elég forró lett beletettem a fűszereket, és később a húst, a tésztát és a zöldségeket is. Még hagytam pár percig forrni, majd levettem a gáztűzhelyről. Elővettem egy tányért, majd kimertem egy merőkanállal a levesből. Hamar el is fogyasztottam a forró levest, majd megvártam míg a többi kihűl és betettem a hűtőbe. Úgy döntöttem hogy elmegyek futni a a margitszigeti futópályára. Az a kedvenc helyem. Gyorsan átöltöztem sportos ruhába, majd elindultam a hely felé. 5 percre van tőlem, így hamar odaértem, majd rövid bemelegítés után futni kezdtem. Szörnyű úgy futni, hogy az égvilágon semmit sem hallasz, de a sport az életem, és emiatt nem fogom feladni. Régi nagy álmom, hogy egyszer országos futóbajnok legyek. És nem adom fel, mert erős vagyok. Meg tudom csinálni. Egy jó óra futás után hazamentem, lefürödtem, és visszaöltöztem az eddigi öltözékembe. Gondoltam egyet, felkaptam a táskám, amibe beledobtam egy tollat, egy jegyzetfüzetet, a telefonomat, és a kedvenc könyvemet, majd elindultam a közeli parkba. Amint odaértem letelepedtem egy üres padra, és olvasni kezdtem. Jennifer E. Smith Vajon létezik szerelem első látásra? című könyv babonázott igazán meg, most körülbelül a felénél tarthatok. Nagy hobbim az olvasás, így néha teljesen belemerülök, és megfeledkezem a külvilágról. Csak az író és én. Már igazán hosszú ideje olvashattam, mikor az órámra pillantottam. Háromnegyed négyet mutatott, és úgy gondoltam még maradhatok egy kicsit. Épp kezdtem volna olvasni, mikor egy alakot láttam megállni mellettem. Mikor felnéztem, gyönyörű zöld szempárral szemben találtam magam.
-Szia. Leülhetek?- Olvastam le szájáról a mondatot, válaszként pedig bólogattam...
-Szia. Leülhetek?- Olvastam le szájáról a mondatot, válaszként pedig bólogattam...
Sziasztok!:) Íme a legújabb blogom prológusa. Nem túl hosszú, de ígérem, hogy a részek sokkal hosszabbak lesznek. Remélem tetszett, viszont egy kéréssel fordulok hozzátok! Ha tetszett, vagy éppen bármi tanácsotok, kritikátok van, azt szívesen meghallgatom kommentben. Pipálni is ér, mivel így segítettek hozzá ahhoz, hogy sokkal nagyobb élvezettel írjam az újabb, és újabb részeket:) xxSzabina.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)