~7. rész

Sziasztok:) Ismét megérkeztünk a következő résszel, igazából mosolynapon szerettük volna kitenni, de nem lettünk vele készen. De hát itt van, és reméljük elnyeri tetszéseteket:) Az előző részhez elég kevés pipa, és komment érkezett, nem tudjuk mi okból. Itt viszont mindenképpen hagyjatok nyomot magatok után, hisz nem tudjuk hogy érdemes-e folytatni. Nem is húzom tovább a szót, jó olvasást:) xxSzabina xxFanni


Talán nem én vagyok neki az egyetlen? Tettem fel magamban azt a bizonyos kérdést. Hiszen még a tegnapi napon minden olyan csodálatos és tökéletes ment...nem értem.

Ahogy lépkedtem az utcán, egyre csak az a kép járt a fejemben, amikor megölelte azt a fiút. Lehet hogy csak én ragálom túl a dolgot. Lehet, hogy az egyik legjobb fiúbarátja. Tényleg nem értem ezt az egészet.Viszonylag hamar hazaértem, és amint beléptem a lakásba, Zédó kutyuskám üdvözölt ugatva. Elkezdett felém szaladni, én pedig felvettem az ölembe, és jól megszorongattam. Úgy hiányzott.
Letettem az állatomat, majd a konyhába tevékenykedő anyukámhoz mentem.
-Szia anyu!-Köszöntem neki.
-Szia. Hogy telt a napod?-Mosolygott édesen.
-Semmi különös nem történt, fáradt vagyok.-mondtam.
-Ő csak mosolygott, majd tovább folytatta az ebéd készítését.
-Mi finomat csinálsz?-néztem bele egy forró edénybe.
-Húslevest és rántott húst.-mondta én pedig korgó gyomorral ültem le az asztalhoz.
Közben rájöttem, hogy annyira nem is vagyok éhes...nyugtalanítanak a történtek. Levittem sétálni Zédót, de jó messze elkerültem a parkot és környékét. Korán ágyba bújtam de előtte ránéztem a facebookomra. Az első értesítés Laura születésnapjáról szólt, holnap lesz. Valamit ki kéne találnom...
Laura szemszöge:
Olyan meglepetés ért ma, amiről még csak álmodni sem mertem volna. Hazajött Londonból a mostohabátyám, Ádám. Nagyon régen nem láttuk egymást, már lassan 5 éve, hogy kiment külföldre. Természetesen emellett tartottuk a kapcsolatot, de már hiányzott.
Sétáltunk egyet a parkban, aztán felmentünk hozzám. Elég sok mindenről tudtunk beszélni, hiszen 5 év az hosszú idő. Lett egy felesége és most várják az első gyermeküket. Gratuláltam neki és megkínáltam egy kávéval.Természetesen igent mondott, így elindultam a konyhába a forró italért. Visszamentem, majd letettem az asztalra.
"Beszélgetni" kezdtünk az új munkájáról, és hogy miért jött haza. Szinte édes testvérként tekintek rá.
-Igazából azért jöttem haza egy kis időre, mert találkozni akartam veled is, illetve anyuval. Ha megszületik Lena, már nem nagyon lesz lehetőségem hazajönni, sok a munka is. Sajnos az újdonsült feleségem sem tudott eljönni velem a munkája miatt.-mesélte Ádám.
-Megértem és örülök, hogy meglátogattál. Mennyi ideig maradsz?-írtam le a kérdést, majd mosolyogva néztem a fiúra. 4 évvel idősebb nálam...
-Holnap már megyek is anyuhoz, az éjszakára foglaltam szállást egy hotelben.-mondta.
-Pedig itt is nyugodtan maradhattál volna.-írtam le a szavakat.
-Nem akartam a terhedre lenni, apuhoz meg semmiképp nem mentem volna.-mondta.
Megértően bólogattam, aztán szürcsöltem egyet a kávémból. Már magától az illatától is energia teljesebbnek éreztem magamat. Miután elbúcsúztunk, úgy döntöttem lemegyek végre futni egy hónap után. Sajnos a műtét miatt ezt eddig nem tehettem meg, pedig a mindennapjaim részéve vált. Bedugtam a fülesemet és már indultam is a Margit szigetre.
Olivér szemszöge:
A délelőtt folyamán elmentem egy virágboltba, tankoltam a   kocsimba és egy két dolgot elintéztem a városba. Bence felhívott, hogy nincs e kedvem összefutni az Angel bárban, mert most pont ráér.
Beültünk egy asztalhoz és kértünk koktélt.
-Mi újság veled mostanában? Laura?-érdeklődött.
-Megvagyunk, de meg mindig ilyen bizonytalan a kapcsolatunk...-meséltem két korty között.
-Ezt hogy érted?-kérdezett tovább.
-Hát tudod, mondtam, hogy süket és emiatt senki sem közeledett még felé igazán, nem mer nyitni. Fél, hogy nem bírnám ki, hogy neki más az élete mint egy normális embernek.-meséltem el a helyzetet.
-De ez nem így van igaz?-mosolygott rám.
-Nem...én egyre jobban kezdek meggyőződni afelől, hogy beleszerettem. Pontosan az fogott meg benne, amilyen ő valójában. Nem kell, hogy megváltozzon azért, mert mások másféle életet élnek.-mondtam.
-Irigyellek Olivér. Remélem Ő is rájön erre végül, amit most mondtál.
Még egy darabig beszélgettünk, én is megkérdeztem mi újság van vele, majd mindketten hazaindultunk. Anyu még nem volt itthon, mert dolgozott így leültem a zongorám elé és egy kicsit zenéltem, énekeltem. Erre már nagyon szükségem volt, hogy lelkileg feltöltődjek egy kicsit. Van amit csak ezáltal tudok elérni magamnál.
Gyorsan elment az idő, már 6 óra volt amikor feleszméltem a hangokból. Írtam Laurának, hogy 7-re készüljön el, mert felveszem kocsival és elmegyünk valahova.
Laura szemszöge:
 Hova akar elvinni Olivér? Kíváncsian bámultam az üzenetet és próbáltam választ találni a magamban feltett kérdésre. Végül úgy döntöttem hogy hagyom a gondolkodást, és készülök, hisz szorít az idő.
Sokat gondoltam hogy mit vegyek fel, mert nem tudtam hogy mégis mire készül.Végül egy gyöngyös farmert vettem fel, világos rózsaszín szintén gyöngyös felsővel. Bementem a fürdőbe, majd feltettem egy alap sminket, a szemhéjamra pedig enyhén füstösre festettem.Fél hét volt amikor végeztem, majd úgy döntöttem harapok valamit. Az a valami melegszendvics lett, amit hamar meg is ettem. Felhúztam egy szetthez illő cipőt, a táskámba beledobáltam a kellő cuccokat, majd készen is voltam. 10 perc várakozás után csengettek. Nagyon jól tudtam ki vár lent és őszinte leszek, felragyogtam a gondolattól, így gyorsan leviharzottam az utcára.
Olivér ott állt, félig nekidőlve a gyönyörű fekete BMW-jének. Mosolyogva közeledett hozzám, majd egy vörös rózsacsokrot nyújtott felém, a háta mögül.
-Boldog Szülinapot!-mondta. Én viszont úgy lefagytam, hogy kicsit kétségbeesett. -Mi a baj?-érdeklődött.
-Hát, tudod...már 3 éve nem ünneplem a születésnapomat, mert ha végre hallhatok, ezt az időszakot el akarom felejteni egy életre.-meséltem lecsüggedve.
-Nem tudtam erről, ne haragudj. Csak a facebookon jelezte az események között.-szólalt meg, mire kivettem kezéből a csodás csokrot. Beleszagoltam, imádom a rózsát.
-Nem a te hibád, köszönöm.-írtam le a szavakat
-De azért még elvihetlek arra helyre, amit terveztem?-mosolygott rám és én csak bólintottam. Beültünk a kocsiba, aztán elindultunk.
Útközben próbáltam kiszedni belőle, hogy hova megyünk, de nem árulta el.
Megálltunk egy parkolóba körülbelül 20 perc múlva. Kinyitotta nekem az ajtót és én kiszálltam a kocsiból.
-Gyönyörű vagy.-szólalt meg, amit egy széles mosollyal "köszöntem" meg.
Elindultunk egy felfelé vezető, macskaköves úton. Annyira jó vele együtt lenni...hirtelen minden rosszat elfelejtek és csak rá tudok figyelni. Közben persze rájöttem, hogy a Citadellához megyünk fel. Ahogy így sétáltunk, csak annyit éreztem, hogy a keze az enyémbe fonódik. Megtorpantam, majd szemébe néztem mélyen... elmondhatatlan érzések fogalmazódtak meg bennem. Egyszerűen lángolt minden porcikám, a szívem pedig zakatolt. Lassan felértünk a csúcsra és gyönyörű kilátás tárult elénk. A nap lemenő sugarai cikáztak rajtunk, minden csupa zöld volt körülöttünk. Megálltunk a korlátnál, aztán kitekintettünk a városra.
-Köszönöm, hogy elhoztál ide.-írtam le közben a sorokat.
-Örülök, hogy tetszik.-válaszolta a szőkeség.
Egymás felé fordultunk és mintha megállt volna az idő. Komolyan ennyire fontos lenne nekem ez a fiú? Körülbelül 1 hónapja ismerem, de még is üresnek érzem magamat, ha nincs mellettem. O tényleg elfogad olyannak amilyen vagyok? Valóban szeret?- tettem fel magamban sorra az egyre csak rám nehezedő kérdéseket. Érezte, hogy gondolkodok...
-Meséld el nyugodtan ami a fejedben jár. Mindenre kíváncsi vagyok. -érdeklődött Olivér. Csalfa mosoly jelent meg az arcomon.
-Nem tudom megfogalmazni magamban az érzéseimet...csak annyit tudok, hogy jó veled és érzem, hogy fontos vagyok számodra. Tudom, hogy sokszor próbáltál kitérni erre a témára, de én időt kértem. Nehéz feldolgoznom azt, ami velem történik.
-Miért pont én?-folytattam.
-Néha nem kell, hogy a dolgok okkal történjenek. Az egész lényedbe szerettem bele...abba ami valójában vagy és én nem szeretnélek megváltoztatni. Nem okoz akadályt, hogy nem hallasz. Talán ezért van, hogy beszéd nélkül is megértjük egymást.-mondta nekem.
Zavarba jöttem ezektől a szavaktól...arcom kipirosodott és remegett az egész testem. Kibámultam az óriási városra, apró fények szépítették mindenfelé. Ez nem velem történik...mondogattam magamban. Lassan Olivérre szegeztem a szemeimet, majd átöleltem szorosan. Egymás karjaiban dőltünk neki a korlátnak. Látszólagosan meglepődött ezen a kezdeményezésen. Valahogy most nem érdekelt mit szabadna és kellene tennem...egyszerűen csak utat engedtem az érzéseimnek. Kifelé fordultunk a város felé, de nem engedtük el egymást, csak bámultunk a még ilyenkor is nyüzsgő városra. Volt vagy 10 perc, amíg így szótlanul álltunk egymás mellett. A friss szellő fújdogálta szőke tincseimet és minden olyan varázslatosnak tűnt. Olivér lassan rám nézett és éreztem, hogy nem veszi le rólam a tekintetét, rendesen végigméri az arcom minden egyes zugát, így felé fordultam. Úgy néztünk egymás szemeibe, mintha az élet mindenségét kerestük volna bennük. Olivér nem szólalt meg, csak lassan, nagyon lassan közeledett fejével, miközben hol az ajkamat nézte, hol a szemeimet kutatta. Éreztem, hogy most bizony történni fog valami. Elvileg reszketnem kellett volna, de most még is minden porcikámmal kívántam ezt a fiút és nem érdekelt semmi sem rajta kívül. Már egészen közel voltunk egymáshoz, ajkaink csak nem összeértek. Érződött, hogy nem akarja elsietni a dolgot és inkább megvárja a reakciómat. Talán úgy lehet leírni ezt a helyzetet, hogy az óra járása megállt. Ajkai gyengéden az enyéimhez értek és még csak levegőt sem mertem venni. Ezt egy süket ember duplán érzi át, hiszen másra nem tud hivatkozni, csak a kifinomult érzékelésére. Nem nevezném ezt még rendes csóknak, inkább csak érzéki szájra puszinak...még is imádtam!