~5. rész

Sziasztok:) Megérkeztünk a következő résszel, és bocsánatot kell kérnünk de csak hetente tudjuk majd hozni a részeket. Valószínűleg hétvége lesz, de nem szeretnénk kijelölni egy napot sem. Reméljük tetszeni fog ez a rész is, és ismét pipáltok, kommenteltek, és feliratkoztok. Jó olvasást:). xxSzabina xxFanni

Mire visszaértem már csak egy hatalmas csattanást hallottam. Teljesen ledermedtem a zaj hallatán.

-Anya! Úristen!-Kiabáltam.

Gyorsan odaszaladtam, majd egy kendőt kerestem  a vérzés elállítására. 

-Normális vagy?-Ordítoztam apámmal.-Mégis hogy képzeled? Csak úgy fogsz egy sörös üveget és hozzá vágod? Hát milyen ember vagy te? Nem érdemled meg hogy férfinek szólítsanak. 

-Hívd ki a mentőket!-kiabáltam miközben anyu fejéhez szorítottam a ruhát. -Jól vagy anyu?-beszéltem folyamatosan hozzá. Pár perc múlva jött is a mentő, feltettek pár kérdést, majd bevittek vele a kórházba. Bekötötték a fejét és elhelyezték egy kórteremben. Aggódom miatta, elképzelni sem tudom miken kellett átmennie anyunak egyedül, amióta felmentem Pestre...Minden olyan gyorsan történt. Ha nem hagyom most magukra őket, lehet nem lennénk itt. Gondolkozásaim közepette belépett a terembe az orvos. 

-Jó estét! Nagy baj nem történt, de pár napig megfigyelés alatt tartjuk. Ha fájdalmai lennének, szóljon csak a nővéreknek. Várható fejfájás, hányinger és szédülés is. Nagy szerencséje van, hogy az arca nem sérült meg a szilánkoktól. Illetve a rendőrséget kötelességünk volt kihívni az elmeséltek alapján.-mondta az orvos. 

-Ön a fia?-kérdezett engem. 

-Igen.- válaszoltam.

-Akkor legyen szíves ki fáradni velem.-mutatott az ajtó irányába. Én anyura néztem, aztán követtem az orvost.

Kint két rendőr várt, akik azonnal le is szólítottak.

-Jó napot! Ön a sértett fia?-Kérdezte az egyik.

-Igen én vagyok.-Mosolyogtam.

-Feltehetnénk néhány kérdést az üggyel kapcsolatban?

-Természetesen.-Bólintottam egyet, majd bele is kezdtünk. Mindent elmondtam amit tudtam és láttam, de apu sajnos nem ússza meg büntetés nélkül. Bár megérdemli. Ők felvették a jegyzőkönyvet, majd magamra hagytak a -szinte üres- folyosón. Visszamentem a kórteremben fekvő anyukámhoz.

-Mit mondtak a rendőrök?-kérdezett anyu. 

-Semmit, csak elmondtam nekik a történteket. Valószínű apu büntetést kap.-meséltem komoran.

-Büntetést? De ugye nem zárják be? Nélküle nem tudok megélni...-kezdett el sajnálkozni nekem. 

-Anyu! Most úgy beszélsz mintha csak a pénz számítana. Én is itt vagyok neked, ne aggódj már! Nem az első hogy bánt Téged, ugye?-emeltem fel kissé a hangomat. Ő csak nézett maga elé, bekötött fejjel és nem szólalt meg.Tudtam, hogy igen. Elég rosszul érint ez az egész, mert vannak szép emlékeim gyerekkoromból apuval. Akkor még nem ivott és úgy viselkedett mint egy normális ember. Miért nem maradhatott ilyen összetartó a családom? Miért kellett elkezdenie inni? Mai napig nem tudjuk az okát. Most már tényleg megérdemli a büntetést, akármilyen nehéz is ezt kimondanom. Felhívtam a Srácokat, hogy a hétvégén nélkülözniük kell. Megértőek voltak szerencsére. Egy időre el is felejtettem Laurát, most viszont írtam neki egy SMS-t a történtekkel kapcsolatban. Még a héten visszamegyek anyuval együtt. Nem hagyom hogy itt élje le az életét. Ha kell össze is veszek vele, de akkor is velem kell jönnie. Nincs biztonságban. Nem szeretnék még egy ilyet átélni.         

Eltelt 3 nap és már ki is engedték. Én már otthon összepakoltam a cuccait egy bőröndbe, szóval nem volt más dolgunk, csak a vasút felé venni az irányt. Anyu értetlenkedett, hogy nem a megszokott úton mentünk. 

-Hova megyünk?-érdeklődött. 

-Pestre anyu. -mondtam.

-Micsoda? Hogyan mennék Pestre fiam?-háborodott fel. 

-Úgy anya, hogy összepakoltam neked és szépen hozzám költözöl egy időre. Nem hagylak itt, ne is próbálkozz meggyőzni.-mondtam higgadtan.Ő csak fejét lehajtva kullogott mellettem. Szerintem belátta hogy apu mellett nincs biztonságban.

-Mi lesz apáddal?-morgott magában. 

-Hogy hogy mi lesz!? Majd a rendőrségen eldöntik milyen büntetést kap. Elfelejthet minket szépen.-válaszoltam neki. Nekem is ugyanolyan nehéz döntés volt ez, mint anyunak elhagyni az otthonát. Nem volt más lehetőség....nem hagyott apu más lehetőséget! Felültünk a vonatra. Anyu egész út alatt szótlan volt. Mikor leszálltunk, egyből a lakásom felé vettük az irányt. Nincs messze az állomástól, így hamar hazaértünk, majd felmentünk a megfelelő emeletre. Mikor beléptünk anyu otthon érezte magát.

-De jó ez a lakás.-Szólalt meg, majd leült a nappaliban levő kanapéra.

-Érezd magad otthon.-Mondtam neki.

-Tudod fiam, büszke vagyok Rád! A saját lábadra álltál, van egy bandád, élvezed amit csinálsz, lakásod is van...-mosolygott rám.

-És meg más is.-folytattam. Furcsa tekintettel kereste a szemeimet. 

-Mire gondolsz?-kérdezett.

-Mindegy anyu. Van egy lány akivel megismerkedtem.-mondtam.

-De ő nem akármilyen lány ugye?-érdeklődött tovább. Én csak ráztam a fejemet. Ő valóban nem akármilyen lány. Ő az aki miatt kitudok tartani ilyen helyzetekben. De erről még nem akartam bővebben beszélni anyunak. Hiszen még semmit sem tudni a kapcsolatunkról. Másnap elmentem próbára, amíg anyu levitte sétálni Zédót. Lassan készen leszünk az új albummal, így megbeszéltük a Srácokkal, hogy összeülünk és megünnepeljük a hétvégén. A próbáról kifelé jövet eszembe jutott Laura. Írtam neki egy SMS-t, hogy nincs-e kedve találkozni a parkban. Válasza igen volt, így utam egyenesen a park felé vezetett. Hamar odaértem, és nem sokkal később megláttam az ismerős arcot. Öleléssel köszöntöttük egymást. Leültünk ugyanarra a padra, ahol először találkoztunk. Nem tudtam megszólalni, csak néztünk egymás szemeibe. Végül én törtem  meg a csendet.

-Hogy vagy? Régen találkoztunk.

-Megvagyok. De inkább mesélj te. Mi történt anyukáddal?

-Hat igazából semmi komoly baja nem lett. Egy időre felköltöztetem magamhoz, hogy biztonságba legyen.-Mosolyogtam rá.-Csak tudod nagyon rossz érzés hogy széthullik a családom. Ha most apám nem kezd el újra inni, mindez nem történik meg. És ha én nem megyek haza, és nem idegesítem fel apámat lehet hogy nem került volna kórházba anya. Úgy érzem minden az én hibám.-Sütöttem le a fejem.

-Igaz hogy én nem látok bele a helyzetetekbe, de úgy gondolom jó döntést hoztál.-írta le a sorokat. Hihetetlen milyen hatással van rám Laura. Pár mondatától is jobban érzem magamat.

-Nehéz ez így most mindannyiunknak, de majd csak túl leszünk rajta. Emellett hihetetlen, hogy mindkettőnket egymás után érnek a csapások...-mosolyogtam.

-Mindig kell, hogy legyenek ilyen időszakok. Valahogy minden könnyebb így, hogy tudom, amikor este lefekszek aludni, van kire gondolnom.-írta Laura.

Ez annyira szíven ütött. Csak ott ültünk egymás mellett és ez még is mindennél többet jelentett. Szőke haja kiengedve hullott a vállára, gyönyörű kék szemei élettel telve csillogtak. Nem tudok betelni vele.

-Veled mi történt mostanában? Milyen az új állásod?-érdeklődtem tovább.

-Papírmunkával foglalkozom, de igazából másra nem is volt esélyem süketen...Furcsa volt nekik is, hogy miért nem jelbeszéddel kommunikálok. De elmondtam, hogy nem szeretem felhívni magamra a figyelmet, jobban szeretek csöndesen írogatni.-mesélte teli mosollyal.

-Teljesen megértem.Voltál utóvizsgálatokon?-kérdeztem tovább.

-Voltam, de az orvosok semmi újdonságot nem tudtak mondani. Lassan beletörődök a tényekbe.-írt a füzetkéjébe.

-Ne mondd ezt! Bármikor jöhet egy új esély, csak erre gondolj!-néztünk egymás szemébe. Ő hirtelen felém fordult. Nem értettem mi megy végig benne, de nem is volt rá szükség...egy érzéki puszit nyomott az arcomra.       

 -Ezt miért kaptam?-kérdeztem csendesen úgy, hogy azt senki sem hallhatta igazán.

-Nem tudom rá a választ. Lassan kezdem azt hinni, nem tudok ellenállni neked.-írta, majd lesütötte szemét és elpirult.

A szívem a torkomban dobogott. Mintha a számból vette volna ki a szót...legszívesebben megcsókoltam volna, de visszatartott a tudat, hogy megbeszéltük nemrégiben, nem gyorsítunk a tempón. Időt kell adnom neki, nem siettethetem el a dolgokat. Legalább most adott egy kis jelzést, hogy hasonlóan érez mint én.

                             

Laura szemszöge:

Én sem értettem mit miért tettem, csak azt éreztem hogy meg kell puszilnom. Hirtelen döntés volt, nem tudom hogy jött le ez neki.Mikor megkérdezte hogy miért kapta, magam sem tudtam rá a választ. Beleszerettem. De ezt eddig nem mertem bevallani magamnak. Most viszont rájöttem, hogy tényleg. Egyenlőre még nem szeretném elmondani neki, hiszen pár napja még nem akartam elsietni a dolgot. Biztos hülyének nézne. Teljesen zavarban vagyok...

-Figyelj, nem kell bűntudatot érezned amiatt, hogy kimutatod amit érzel. Ez emberi dolog.-vigyorgott Olivér elégedetten.

-Új nekem ez az egész. Minden porcikám azt szeretné, hogy a karjaidban legyek, de a másik oldalról viszont félek...félek szeretni!-néztem magam elé. Olivér láthatóan elérzékenyült.

-Félsz a csalódástól?-kérdezte.

-Azt hiszem igen. Sosem volt nagy esélyem süketen arra, hogy valaki életem végéig szeretetben velem legyen.-írtam le az érzéseimet.

Olivér szemszöge:

-Megértem az aggodalmadat, de nem kell félned addig, míg engem látsz. Mindig itt leszek melletted, bármi is legyen.-mondtam neki tök komolyan, majd magamhoz húztam és szorosan átöleltem. Valami nedveset éreztem a vállamon...kicsit eltoltam magamtól Laurát, de csak annyira, hogy a szemeibe nézhessek. Potyogtak a könnyei. Letöröltem ujjaimmal a cseppeket, állát pedig felemeltem. 

-Azt hiszem szeretlek.-suttogtam, és azt éreztem, hogy megszűnt a körülöttünk lévő világ...