~4. rész

Sziasztok!:) Megérkeztünk a következő résszel, reméljük hogy ugyanúgy fog tetszeni mint a többi. Köszönjük a sok pozitív visszajelzést, valamint a 3000+ oldalmegtekintést. Hihetetlenül jól esik ez nekünk:) Visszajelzéseket mindenképpen várunk:) Jó olvasást:) xxSzabina xxFanni

-Nem jössz be?-Mosolygott édesen. Nem sokszor láttam ilyennek a tegnapi nap után.
-Ha szeretnéd, bemehetek.
Egymásra mosolyogtunk, aztán becsuktuk magunk mögött az ajtót.


Olivér szemszöge:
Kicsit meglepődtem, hogy társaságra vágyik Laura...másképpen nem hívott volna be. Leültünk a kanapéra. Rendezett és világos volt ez egész lakás. Megkérdezte, hogy iszunk e teát. Természetesen igent mondtam. Míg kiment a konyhába, volt időm körülnézni. Sok kép volt a szüleiről mindenféle, a könyvespolc pedig roskadásig tele volt. Mikor visszaért a forró bögrékkel, lehuppant mellém. Citromillat áradt szét a szobában.
-Köszönöm. Citromos tea?-kérdeztem.
-Igen, Szereted?-írta, aztán mosolygott ugyanolyan kábítóan, mint szokott.
-Persze.-válaszoltam.
-Szép lakás, tetszik, hogy ennyire tágas.-folytattam.
-Ilyen vagyok én valójában...amilyen a környezetem is.-Firkattonta le a mondanivalóját Laura.
Kék szemeiben elvesztem, akárhányszor is találkoztak az enyéimmel. Szőke haja csak úgy fénylett a beszűrődő napsugaraktól. Gyonyoru...kalandoztam el egy kicsit,O meg csak szuntelenul mosolygott.
Laura szemszöge:
Zavarba jöttem Olivér végigmérő tekintetétől. Érzelmek kavarogtak bennem, és úgy éreztem hogy valamit mondanom kell. Nem bírom már tovább a bizonytalanságot…
-Tudod, elmondhatatlanul szeretnék belelátni a fejedbe.-Irtam.
-Igen?-nézett rám meglepetten Olivér és én csak bólintottam.
-Mit szeretnél tudni?
-Hogy most valójában mi van közöttünk. Lehet, hogy csak én bonyolítom túl a dolgokat de…-írtam volna tovább, ha nem érzem vállamon a kezét. Felemeltem fejemet és kíváncsian néztem rá, mit szeretne mondani ilyen sürgősen.
Olivér szemszöge:
-Őszinte leszek Laura. Elég zűrzavar van Veled kapcsolatban a fejemben. Nem titkolom, hogy vannak érzelmeim irántad. Ha a mi eddigi „történetünket” elmesélnénk egy idegennek, el sem hinné, hogy ennyi idő után ilyen dolog alakulhat ki két ember között. Igaz, hogy azon a bizonyos napon véletlen volt a találkozás, de már akkor elindult valami bennem…ezt nemrég tudtam bevallani önmagamnak is. Viszont szeretném hallani a Te verziódat is.-mosolyogtam rá kérdően.
-Én is sokáig titkoltam magam elől, hogy mit érzek, de ez a félelem miatt volt. Rettegtem, hogy csak én érzek így és ismét az lesz ami mindig…megismerkedek valakivel, aztán az illető nem bírja hosszútávon elviselni, hogy süket vagyok, hogy másabb az életem a normális emberekénél. Ezért is fontos, hogy tudd, nekem idő kell, hogy biztos legyek a dolgomban. -írtam le gyorsan a mondanivalómat. A szívem majdnem hogy a torkomban dobogott. Csak néztünk egymásra, mint akik ezzel többet mondanak el egymásnak…mint bárki e világon. Közelebb csúszott hozzám, lassan közeledett –figyelve a reakciómat- majd szorosan átölelt. Ebben a pillanatban megfordult velem együtt a Föld. Karjaink egybefonódtak, forrón öleltük egymást.
-- Barmeddig kepes vagyok rad varni. -Éreztem, hogy valamit a fülembe súg, de persze én ezt nem hallhattam, rákérdezni, pedig nem szándékoztam, hiszen nem hiába súgta…
Olivér szemszöge:
Megkönnyebbültem, mikor bevallottam érzéseimet, egy számomra nagyon fontos személynek. Nagyon sokat jelent nekem ez a lány, és bízom benne hogy van még esély a gyógyulásra. Mikor megöleltük egymást, olyan érzés fogott el, mintha sohasem akarnám elengedni. Csodálatos pillanat volt. Ránéztem a karomon lévő órámra, ami 6 órát mutatott. Ez azt jelentette, hogy indulnom kell próbára.
 -Ne haragudj de nekem most mennem kell. Próbánk lesz a srácokkal és meg kell beszélnünk egy-két fontos dolgot..-álltam fel az eddigi helyemről, majd az ajtó felé lépkedtem, ahová Laura is követett.
-Köszönöm a teát. Remélem minél előbb láthatlak…-mosolyogtam, Ő pedig csak bólintott egyetértően.
 Elindultam lefelé a lépcsőn, szinte kettesével lépdestem lefelé. Csodálatosan sütött a nap, a madarak vidáman csicseregtek, szívem szárnyalt a messzeségekig. Kis idő múlva el is értem az uticélomat. Benyitottam a studióba.
Sziasztok!-Köszöntem nekik, majd egyesével visszaköszöntek.
-Sajnálom…sajnálom, hogy úgy viselkedtem a múltkor. Egy számomra nagyon fontos személlyel voltak gondok. Ezért nem voltam itt fejben, de azt tudnotok kell hogy nekem fontos a csapat jövője, hisz ez az álmunk.-Mondtam el mindazt amit éreztem.
 -Figyelj Olivér.-Kezdte Ya Ou.--Én megértem, csak tudod ez hátráltatott minket is.
Bocsánatkérésed elfogadva.-Mondta Bence, majd munkára intett minket. Most minden dalt áténekeltünk, hisz koncertekből sosincs hiány. Nagyon jó érzés azt látni, hogy ennyien szeretnek minket, és hogy több 10 km-eket utaznak csak miattunk. Ennél jobb rajongótábort nem is kívánhattunk volna. Hamar lement a próba, majd mindenki indult a maga útjára. Kezdett sötétedni, így sietősen lépkedtem hazafelé. Nem szeretek sötétben sétálni az utcán, egyedül...
Az elkövetkező napok egyhangúan teltek. Próba-próba hátán és aludni sem sokat tudtam. Meg persze, mindjárt itt a hétvége és mehetünk fellépésekre. Végülis szeretem amit csinálok. Laurával elég sokat beszélgettünk telefonon, állásinterjúkra járt és most kapott egy jólfizető munkát is. Sajnos arról még nem esett szó, mikor találkozhatunk újra. Kezdem azt hinni, hogy nagyon belezúgtam ebbe a lányba… Egyik este üzenetem érkezett. Anyu volt az.
"Szia fiam, nem tudnál hazajönni egy időre? Szükségünk van rád…apád újra iszik."
Amint elolvastam ezt, a vér is megállt bennem. A legfőbb ok ami miatt feljöttem Pestre, az ez volt. Apám folyamatosan ivott és anyám nem volt hajlandó szembeszállni ellene. Úgy tűnt leszokott az alkoholról, de most ezt megcáfolta. Fogalmam sem volt, mit csináljak…sok értelmét nem láttam annak, hogy hazamenjek. Sosem tudtam hatni apára, most miért hallgatna rám!? Sok gondolkozás után viszont arra jutottam, hogy ha más miatt nem, anyu miatt hazamegyek. A másnap reggeli vonatra felszálltam és elindultam Keszthelyre. Nem voltam biztos a dolgomban, sőt. Valóságosan rettegtem.
2 óra unalmas vonatozás után végre megérkeztem Veszprémbe. 10 percet kellett még sétálnom a Balaton parton. Gyönyörű volt! A kapunál megálltam picit, és elgondolkodtam hogy jó ötlet volt-e idejönnöm, de végülis akkor nem volt értelme elutaznom idáig. Itt már nem szabad megfutamodnom. Lenyomtam a kilincset, és beléptem az udvarra.
Ekkor szaladt felém az én imádott kutyám, Zédó. Igen. Annyira régen láttam már és úgy hiányzott. Emlékszem, mikor költöztem el nem akartam itthagyni, de nem volt más választásom. Nem bírtam tovább a folytonos veszekedéseket apámmal, meg hogy mindig holtrészegen jött haza. Gondolataimból anya zökkentett ki, akivel együtt bementünk a házba, és leültünk a konyhába.
-Te hogy kerülsz ide?-Kérdezte flegmán az apám, aki épp akkor lépett ki a fürdőszobából.
-Szerintem te is jól tudod. Tönkreteszed az egész életedet, és nem gondolsz arra hogy családod is van.-Mondtam még elég higgadtan.
-Mit csináltál? Minek szóltál Olivérnek, hogy újra hazajöjjön? Eszednél vagy?-kezdett el ordítozni anyával, minden ok nélkül.
-Apa! Fejezd be! Nem csinálhatod ezt anyuval, ő szolgál ki nap mint nap, ő mos, főz, takarít rád, egy szavad sem lehet.-emeltem fel most már én is a hangomat.
-Te ebbe ne szóljál bele! Lassan 1 éve, hogy nem tetted be ide a lábadat.-mondta tovább apu, emelt hanggal.
-Volt rá okom azt hiszem...-mondtam, majd elmentem kicsit szét nézni a régi szobámban. Nagyon régen nem jártam itt és felhozott bennem minden emléket. Jót és rosszat is egyaránt. Elérzékenyültem...minden ugyanott volt, mint amikor még eljöttem innen. De aztán egy szempillantás alatt rájöttem, hogy rossz ötlet volt anyuékat magukrahagyni. Nagyon rossz. Mire visszaértem már csak egy hatalmas csattanást hallottam. Teljesen ledermedtem a zaj hallatán.
-Anya! Úristen!-Kiabáltam.