~3. rész

Sziasztok:) Megérkeztünk  következő résszel, reméljük elnyeri tetszéseteket:)
Komikat, pipákat mindenképp kérünk:) Jó olvasást! xxSzabina xxFanni


Gondolatok százai cikáztak a fejemben. Teljesen önkívületi állapotba kerültem.
-Ez nem normális...- mondtam magamban.



                                                                    **Pár nap múlva**

Olivér szemszöge:

 Már eltelt pár nap és még mindig nem keresett Laura. Aggódom érte...   Úgy véltem, hogy be kell mennem hozzá... Vagy nem akar látni?  így ebéd után elindultam a közeli kórházba, mert mondta, hogy ott műtik. A recepción érdeklődtem merre találom.
-108-as terem.- Mondta a nő.
-Köszönöm.-Aztán gyors iramra váltottam, tudat alatt.  
Hevesen kezdett verni a szívem és mintha érettségire mennék, olyan izgulás tört rám.            
Szemeimmel kerestem a 108-as számot. A folyosó végén volt. Megtorpantam az ajtó előtt, mély lélegzetet vettem, majd benyitottam a szobába.
 -Szia.-Szólaltam meg nehezen, amikor megpillantottam Laurát az ágyban feküdve.    
-Szia...Hogy találtál meg?-Írta a jegyzetfüzetébe ami oda volt készítve a kis szekrényre, hogy mindig kéznél legyen. Igazából látszott rajta hogy nagyon megviselték a történtek, nem nagyon "beszél". Kicsit feszült volt a levegő, nem tudtam, hogy most nem kívánatos személy vagyok-e.
-Mondtam hogy bejövök meglátogatni. Megkérdeztem a recepción a kórterem számát.-Mosolyogtam, de úgy láttam nem nagyon érdekli. Leültem az ágy melletti székre és csak néztem ki a fejemből. Fogalmam sem volt, hogy most mit kéne tennem.
-Hogy vagy? Baj hogy bejöttem hozzád?- Kinyögtem valami mondat félét.   Nem szólt semmit, csak ült az ágyon és térdeit magához szorította.  Szóval most inkább egyedül szeretne lenni. Ez természetes dolog...nem várhatom el tőle, hogy velem ossza meg a gondjait, hiszen még mindig csak "ismerkedő fázisban" vagyunk.- Figyelj ha gondolod bejöhetek máskor.Megértem ha magányra vágysz. -Mondtam lehajtott fejjel, bár kicsit bántott hogy így magába fordult. Ismét nem válaszolt, csak nézett maga elé, én pedig úgy döntöttem, hogy inkább magára hagyom. Már épp álltam volna fel, mikor elkapta a kezem.  
- Nem zavarsz, sőt...Jó hogy itt vagy csak egyszerűen most összeomlottam. Gondolatok futkosnak a fejemben és arra kellett rájönnöm, hogy talán a sors akarta így...Így hogy ne halljak. Az elmúlt napokban eléggé magamba fordultam, nem akartam senkivel sem beszélni. Most sem igazán. De nem akarlak megbántani, mert aranyos tőled, hogy bejöttél hozzám, de ne várj el tőlem túl sokat. -írta le gyorsan a mondatokat.    

 Laura szemszöge:

Néztem rá ártatlan szemekkel. Az egyetlen ember akit nem tudtam szó nélkül elküldeni magamtól. Őt tényleg nem zavarja hogy gondokkal küszködök? Hogy talán sohasem fogok már hallani? Így is érdekli hogy mi van velem?

Olivér szemszöge:

Villámcsapásként ért a kéz, ami kezemre fonódva húzott vissza. Szemeimet Laurára szögeztem kérdően. Amiket mondott szívenütött és késztetést éreztem rá, hogy egy kicsit felrázzam a mély gödörből. Nem hagyhatja el magát!
 -Figyelj! Tudom hogy nehéz, és most teljesen összetörtél, illetve azt is tudom, hogy nem állunk egymáshoz még olyan közel, hogy mindent velem osszál meg. De! Mindig van egy második esély. És a rossz után már csak jó jöhet. Nem szabad elhagynod magadat és folyton csak azt mondogatni magadban, hogy a sors akarta így. Ne légy szomorú, nem tudhatod mit hoz a holnap és a jövő.-öntöttem ki mindazt, amit valójában gondoltam.Láttam hogy nagyon figyel rám, és mondanivalóm végén kicsit felcsillantak a gyönyörű szemei.
-Köszönöm hogy próbálsz segíteni, de már két ilyen műtéten vagyok túl, és még mindig nem hallok semmit. Talán ezért van bennem ez a bizonytalanság, reménytelenség.-Adta ide a füzetet, majd hajtotta a fejét.
-Laura!-Szóltam neki, majd kezemmel felemeltem gyengéden az állát. Szemeimet a szemeire szegeztem-Soha nem szabad feladni. Mindig van remény.-Mondtam neki teljesen őszintén. Így gondolom, hiszen ha nem lennének akadályok az életben, és minden simán menne, unalmasak lennének a napok. Mindig küzdeni kell, mert a remény hal meg utoljára. Gondolkozásomból egy kopogás zökkentett ki, aki nem volt más mint Laura kezelőorvosa.
-Látogatói érkeztek.-Mondta mosolyogva az orvos, majd beengedte őket. Belépett egy idősebb nő az ajtón, majd mögötte egy fiatalabb fiú, és egy szintén idősebb férfi. Gondolom a családja lehet.
-Én azt hiszem kimegyek.-Álltam fel a székről, indulásra készen.
-Nem szükséges, maradhatsz nyugodtan.-Mondta nekem az anyukája.-Nem ismerünk még, de jó látni, hogy azért Pesten is van aki törődik a lányunkkal.-Mosolygott és bemutatkozott mindenki.
Viszonoztam gesztusát. Hallottam mit beszélnek, bár nem szerettem volna tolakodó lenni, így mégis kimentem. Leültem a legközelebb lévő székre, majd ott vártam hogy kijöjjenek a hozzátartozók. Fél óra múlva ez meg is történt, majd azt hittem hazafelé indulnak, de tévedtem. Felém közeledtek.
-Honnan ismered Laurát?-Kérdezte az apukája.
-Hát az egyik parkban találkoztunk először, aztán mondta hogy műtét vár rá, azóta pedig csak érdeklődtem felőle.-mosolyogtam Laura édesapjára.
-Értem. Próbálj meg beszélni a lányunkkal. Teljesen összetört és sajnos nem tudunk maradni, vár a munka otthon. Segíts neki!-Kérlelt.
Én csak bólintottam, hiszen teljesen átláttam a helyzetet.
-Köszönjük. Viszlát.-Köszöntek el, majd én is ugyanígy tettem. Ezután Laurához siettem. Becsuktam az ajtót magam mögött, majd leültem ugyanarra a székre.
-Figyelj. Szeretnéd hogy maradjak még?-Kérdeztem.
-Nem kell itt éjszakáznod, igazán aranyos tőled hogy így törődsz velem, de jól vagyok.-Irta le válaszként.
-Rendben. Ha bármi kell akkor csak szóljál. Szia.-Köszöntem el majd kiléptem az ajtón. Utam haza vezetett, kevés időn belül már a házban voltam. Elmentem zuhanyozni, majd felöltöztem és aludni indultam. Bebújtam a meleg ágyba és hamar álomba merültem.

Laura szemszöge:

Egész este csak feküdtem az ágyban, nem engedték, hogy mozogjak. Így volt időm rendberakni a fejemben a dolgokat. Attól pillanattól fogva, amikor Olivér felemelte az államat, a hideg futkos rajtam. Azt hiszem vannak érzéseim felé..most már kezdhetném bevallani magamnak is.

Olivér szemszöge:

Reggel a telefonom rezgésére ébredtem. Laura volt az.
"Szia. Most volt bent az orvosom.  Délután már hazamehetek. Tudnál segíteni hazamenni?:)"
Elmosolyodtam, majd pötyögni kezdtem a választ.
"Szia. Ez nagyon jó hír. Persze hogy segítek. Hányra menjek?"
2 perc múlva már érkezett is az üzenet.
"Köszi. 4-re:)"
Ezt már csak megnéztem, majd az órára pillantottam, ami 12:32-t mutatott.
-Jézusom. Eddig aludtam?-Kérdeztem magamtól majd kimásztam az ágyból, és elintéztem a reggeli teendőimet, majd a konyhába mentem, és haraptam valamit. Mire mindezzel végeztem már 3 óra elmúlt, bár egy kis takarítás is ráfért a kuckómra. Lassan elérkezett az idő hogy elinduljak Lauráért. Hamar odaértem, Ő pedig már összepakolt.
Már csak a zárójelentést kellett megvárnunk, amit egy óra múlva hoztak. Ezután elindultunk. Ő mutatta az utat, ugyanis még nem voltam Nála. Nem is lakik olyan messze tőlem, mint gondoltam. Újonnan festett ház volt. Felértünk a lakáshoz, majd odaadtam neki a bőröndjét.
-Hát akkor én azt hiszem megyek is.-Köszöntem volna el nehezen.  
-Nem jössz be?-Mosolygott édesen. Nem sokszor láttam ilyennek a tegnapi nap után.
-Ha szeretnéd, bemehetek.
Egymásra mosolyogtunk, aztán becsuktuk magunk mögött az ajtót.