~9. rész

Sziasztok! Kicsit később de megérkeztünk a következő résszel:) reméljük tetszeni fog:) Kérünk titeket, hagyjatok nyomot magatok után, pipákat és kommenteket mindenképp várunk. Jó olvasást. xxSzabina xxFanni



Laura szemszöge:
Egész repülőút alatt Olivérre gondoltam. -Így lesz a legjobb...-mondogattam magamban. Fiatal vagyok még és szeretnék élni, szórakozni, karriert építeni, de persze mindehhez hallanom kell. Ez az első lépcsőfok az új életemhez. Ha New Yorkban nem tudnak semmit sem kezdeni a fülemmel, akkor bizony sehol sem. Nem kis kockázat van ott, hogy romokba hullok össze ismét, vagy végre teljes életet élhetek. Az utóbbi időben nagyon sokat segített, hogy Olivér mellettem állt mindenben, most viszont a saját lábamra kell állnom. 4 és fél óra volt az utazás, aztán amikor leszálltam a repülőről, szemem-szám nyitva maradt. Amerre csak a szem ellát felhőkarcolók, emberek, taxik, hirdetőtáblák és gazdagság. Most járok először ezen a földrészen...kisétáltam a parkolóba, aztán észre is vettem Kriszt. Őt anyuék keresték fel, hogy segítsen nekem itt tájékozódni és persze lakásügyben is.
-Szia, Krisz vagyok! Örülök, hogy végre találkozhattunk, jó utad volt?-kérdezett teli mosollyal a barna hajú, 28 éves srác.
-Szia! Én is örülök, minden rendben van.-írkáltam a sorokat a füzetembe. Ő tudja, hogy süket vagyok.
-Akkor indulhatunk is az új lakásodba, remélem tetszeni fog.-mondta tovább és közben betette a bőröndjeimet a csomagtartóba, majd beültünk a fekete autóba. Teljesen más világ ez, nem kell hozzá sok idő, hogy feltűnjön az embernek. Majdnem fél órát utaztunk a zsüzsgő városban, míg oda nem értünk az újdonsült lakásomhoz. A második emeletre lépcsőztünk fel, majd ajtót nyitott Krisz. Tágas, fénnyel teli, modern lakás tárult elém. "Szóhoz" sem jutottam...
-Ez gyönyörű!-írtam.
-Bizony!-mosolygott még mindig a fiú. Letettük a nappaliba a csomagjaimat, aztán minden kellő információt elmondott, megadta a telefonszámát is és elment. Most tehát egyedül vagyok a saját lakásomban, itt Amerikában...hihetetlen! Még 3 nap és bekell feküdnöm a világ egyik legfejlettebb kórházába, ami viszont már nem annyira jó dolog. Bevallom félek az egésztől, de talán nem is a műtéttől, ha nem a végeredménytől. Anyuék biztosítottak minden költséget, bár ez nem eshetett nehezükre a vállalat jövedelméből. Kipakoltam a ruháimat, kicsit elrendezkedtem a lakásban, majd úgy döntöttem körülnézek itt a környéken. Merész ötlet volt a részemről, mert ez nem egy Budapest méretű város ha nem annál sokkal de sokkal nagyobb. A telefonomon van térkép így arra támaszkodtam. Amint kiléptem az ajtón ismét megcsapott a folyton nyüzsgő és zajos utcák hangulata, majd vettem egy mély levegőt és elindultam az egyik irányba. Egymás hegyén-hátán butikok, éttermek, plázák...Találtam egy óriási parkot ahol nagyon sokan fülükben a fülhallgatóval fuottak. Erről beugrott a régi álmom, amit egy ideig felkellett függesztenem. Nagy ívet szeretnék befutni ebben a sportágban, de ez csak akkor lehetséges ha rendeződtek a dolgaim. Leültem egy padra és elővettem a táskámba csúsztatott könyvet. Erről ismét valami eszembejutott, Olivér. Sohasem fogok szabadulni a régi életemtől? Mindenben emlékeket fogok látni?-tettem fel magamban a kérdéseket. Jelentős időszak ez most az életemben, minden apró jel erre utal. Olyan erősnek kell maradnom, mint még eddig soha!
Olivér szemszöge:
Alig aludtam valamit az éjjel, a gondolataim nem hagytak el egy pillanatra sem. Próbálom feldolgozni a hirtelen jött történteket és túllépni rajtuk. Nem könnyű...Reggel az első utam próbára vitt, de onnan beültünk a Srácokkal a kisbuszba és fellépésre indultunk. A cél Tiszaújváros volt. Kicsit sikerült a többieknek kizökkenteni a gödörből, hülyéskedtünk, skáláztunk. Mindig örömmel megyünk fellépésre, mert ez olyan mintha töltőre tennénk magunkat. Minden energia és feltöltődés a wayerektől jön, illetve a zenétől. Sikitozás fogadott természetesen most is minket, pár aláírást adtunk és képeket csináltunk, majd felmentünk a színpadra. A hangulat elmondhatatlan volt, énekeltek nekünk a wayerek. Fél órás koncertet adtunk, de sietnünk kellett tovább Szolnokra. Annyi ajándékkal tértünk vissza Pestre, hogy alig tudtam felvinni a sajátjaimat a lakásba. Miután becsuktam magam után az ajtót, csak annyit vettem eszre,hogy minden csillog-villog.
-Megjöttem anyu!-kiabáltam.
-Szia! Na hogy tetszik a lakás, kicsit kitakarítottam.-mesélte.
-Hát azt látom, mindenhol tisztaság van.-nevettem.
-Figyelj beszélni akartam veled. Kerestem egy albérletet és elkéne vinned, hogy megnézhessem.-mondta anyu.
-Albérletet? Minek? Mondtam, hogy nyugodtan maradhatsz nálam.-kérdeztem meglepetten.
-Igen, tudom, de akkor sem szeretnék a nyakadon maradni. Gyűjtöttem pénzt és apádtól is maradt még. Elviszel erre a címre?-mutatta közbe a cetlit amin egy utca és egy házszám szerepelt. Látta, hogy nekem ez a dolog nem tetszik így hozzátette: -Ha nem viszel akkor elmegyek egyedül, de megnézem ezt a lakást mindenképpen.
-Jó...induljunk.-adtam fel inkább. Beültünk a kocsiba és fél óra után már oda is értünk a célunkhoz. Elég nyugis környéknek tűnik. Felmentünk egy sárga ház harmadik emeletére, aztán bekopogott Anya. Egy középkorú férfi nyitott ajtót, majd kedvesen üdvözölt minket. Bemutatta az egész lakást, mi tagadás, tényleg nagyon jó állapotban van.
-Köszönjük, nagyon tetszik a lakás és nekem pont megfelelő lesz.-szólalt meg anyu.
-Azért nem akarod még egy kicsit átgondolni?-kérdeztem.
-Nem, ez tökéletes!-mondta eléggé rendíthetetlenül. Megbeszélték a részleteket, aztán hazafelé vettük az irányt. Nagyon fáradt vagyok, kimerített ez a nap, szóval csak befeküdtem az ágyamba. Ismét eszembejutott valaki...nem hiszem el, hogy ennyire nehéz kiszorítani egy embert a fejemből. Pedig úgy tűnik igen. Biztosan jól érzi magát kint és sok élménnyel gazdagodik, így nála könnyebb a felejtés, én meg maradtam a szokásos kerékvágásban.
Másnap egy hatalmas huppanásra ébredtem. Riadtan mentem ki a nappaliba, majd álmos fejjel bambultam Anyura.
-Felébresztettelek? Ne haragudj csak elkezdtem pakolászni és leestek a könyveim a polcról.-fujtatott.
-Minek pakolsz kora reggel?-ültem le a kanapéra.
-Minél előbb beszeretnék költözni az új lakásomba. Ma szabadnapom van így itt a lehetőség. A nagyját már összepakoltam a cuccaimnak szóval elvihetnél kocsival.-pörgött ezerrel Anyu.
-Oké Anyu csak kicsit lassíts! Most úgy csinálsz mintha határidőre kéne kiköltöznöd innen.-motyogtam fáradtan.
-Jó, akkor míg elkészülsz csinálok neked reggelit.-futott be a konyhába.
Tényleg nem értem mi ütött Anyuba...ennek ellenére indultam a fürdőbe és kicsit rendbeszedtem magamat. Ma nem kell mennem úgy sem próbára mert hazamentek a Srácok hétvége alkalmából. Kikéne találnom, hogy mivel töltöm a mai napomat. Éppen mentem vissza a szobámba, amikor majdnem összeestem egy keménylapú füzetben. Ledermedtem miután felfogtam, hogy ez Lauráé. Felvettem és betettem a párnám alá, egyszerűen nem volt erőm kinyitni és belenézni. A délelőtt hamar elment a költözködéssel, majd ezután elmentem a közeli konditerembe. Úgy éreztem kicsit kikell eresztenem a gőzt és erre nem nagyon volt jobb tippem. Átöltöztem aztán bedugtam a fülesemet, hogy a futópadon tudjak hallgatni zenét. Sokáig futottam, szinte már meg is feledkeztem magamról, a szívem kalapált az arcomról pedig izzadságcseppek peregtek le. Egy puha, gyengéd kéz akadt meg a vállamon, mire hirtelen leállítottam a gépezetet. Egy barna hajú, sportos és izmos lány állt mellettem.
-Szia! Neharagudj, hogy megzavarlak de nem hajtod egy kicsit túl magadat?-nézett rám csalfa mosollyal.
-Szia...most erre van szükségem, hogy egy kicsit kikapcsoljak, de valóban kicsit túlzásba vittem.-fogtam meg a kicsi törölközőmet és megtöröltem vele a homlokomat.
-Oké-oké ahogy gondolod.-tette fel megadóan a kezét. -Egyébként Dorina vagyok, itt dolgozom edzőként.-folytatta.
-Örülök Dorina!-nyújtottam kezet neki teli mosollyal.
-Téged a ByTheWayből ismerhetlek ugye?-kérdezett tovább.
-Bizony.-bólogattam.
-Hát remélem még összefutunk, most mennem kell edzést tartani, de azért ne készítsd ki magadat teljesen.-vigyorgott a lány, majd megfordult és továbbment.
Én csak mosolyogtam mint egy tejbetök de igazából magam sem értettem, hogy miért. Lezuhanyoztam az öltözőben aztán hazafelé vettem az irányt. Jól esett ez a futás, de teljesen belefeledkeztem az egészbe. Hullaként huppantam le az ágyamba de a fejem koppant egyet...az egyik kezemmel a párnám alá nyúltam és elővettem Laura füzetét. Sokáig csak kívülről néztem, végül rávettem magamat, hogy beleolvassak ezzel magamra zúdítva mindent. Nagyon sok beszélgetésünk benne volt és én mindegyiket feltudtam magamban idézni. A szívemet mintha ezer tűvel szurkálták volna. Így aludtam el, kezemben számtalan emlékkel.
Laura szemszöge:
Eljött az a bizonyos nap, amikor bekellett feküdnöm a kórházba. Még 3 nap alatt sem szoktam meg ezt az örökké lázadó helyet...Krisz nagyon kedves és törődő velem, mindenben segít amiben csak tud. Közvetlen a műtét előtt öntött belém egy kis lelket is. Hosszadalmas munka volt ez az orvosok számára is, meg persze kockázattal ellátva. Miután felébredtem az altatásból azt sem tudtam hirtelen hol vagyok és eléggé zavarodott voltam. Azt mondták ez természetes tünet, de ne erőltessem meg magamat semmiképpen sem. Eredményt nem tudtak közölni addíg míg nem telt el legalább 2 nap. Talán mondhatom, hogy ez volt életem egyik leghosszabb időszaka....ez a két nap. Tele bizonytalansággal és hittel, de persze nem áll meg teljesen az idő körforgása így eljött a pillanat amikor az orvos beszélni akart velem.
-Kedves Laura! Hogy van? Vannak fájdalmai esetleg?-érdeklődött egy középkorú férfi.
-Nem nincsenek. Mondja csak van valami előrelátható eredmény?-vágtam bele a dolgok közepébe.
-Igen van. Úgy néz ki, hogy sikeres volt a műtét de még csak most jön a java, ami csak magán múlik.-mondta lassan, érthetően az orvos miközben a reakciómat figyelte. Eléggé leblokkoltam a hírtől.
-Ez mit jelent pontosan?-bámultam magam elé.
-Azt jelenti, hogy valószínűleg újra hallani fog de ezelőtt még hosszú és rögös út áll maga előtt. Vizsgálatokra kell mennie, folyamatos ellenőrzés alatt kell állnia. Gyakorlatilag minden nappal egyre többet fog hallani a világból. Ez lelkileg is nagy trauma lehet.-mesélte tovább az orvos az információkat. Nem tudtam mást csinálni, csak bólogatni. Nem fogtam fel, hogy mi történik velem...sikerült? Újra hallani fogok?-cikáztak a gondolataim.