~10. rész

Sziasztok!:) A tanulás miatt sajnos vissza kellett egy kicsit vennünk az új rész hosszából, de reméljük tetszeni fog! Véleményezést ne felejtsétek el! Jó olvasást! xxFanni xxSzabina


Laura szemszöge:
A műtét után már gyorsabban teltek a napok, mert úgy lett ahogy azt az orvos elmondta. Minden egyes nappal többet hallottam a külvilágból. Elmondhatatlan érzések jöttek fel bennem és nem igazán tudtam mit kezdeni velük. Talán ahhoz tudnám hasonlítani, mint mikor megszületünk és ezer meg ezer új dologgal szembesülünk. Krisz mindennap bejött hozzám, eléggé a támaszomnak tekintettem. Ha rossz kedvem volt mindig felvidított, de ha néha úgy kellett, lelkizett velem egy kicsit. 2 hét után egy tolókocsival tört be a kórházi szobámba...
-Jó reggelt! Nagy nap ez a mai nem gondolod?-vigyorgott rendíthetetlenül.
-Jó reggelt! Miért is nagy?-néztem rá kikerekedett szemeimmel.
-Kiviszlek a kertbe. Engedélyt kértem az orvosoktól mielőtt megkérdeznéd. Na gyere, meglátod csodálatos lesz, a madarak csicsergése, a falevelek susogása, emberi zajok és mi egymás.-pörgött fel a barna hajú fiú.
-Várj, várj! Arra nem gondolsz, hogy esetleg nem állok készen erre?-irkáltam le a füzetembe, hiszen a beszédet is szinte újra kell még tanulnom. Erre egy kicsit megtorpant a tolókocsival Krisz. Nyugodt léptekkel odajött az ágyamhoz és leült a szélére.
-Ne haragudj, hogy így lerohantalak. Ha nem bírod, akkor azonnal visszahozlak majd, de két hete ki sem mozdultál innen.-mondta és én csak bólogatással válaszoltam. Lassan beültem a tolókocsiba és a liftek felé vettük az irányt. Igaz, még nem tökéletes a hallásom, de neszeket már hallok. Kint az udvaron egy eldugott padra ültünk, ahol a napsugarak átszűrték a faleveleket és úgy játszadoztak arcunkon. Próbáltam a hangokra koncentrálni és bizony hallottam valamit...madárcsicsergést, ahogyan azt a mellettem ülőfiú is említette. Megmagyarázhatatlanul kezdtek jönni a könnyeim, önkívületi állapotba kerültem. Az a bizonyos támaszom szorosan átölelt és látszott, hogy ő is átérzi a helyzetet.
Olivér szemszöge:
Ahogy teltek a napok-hetek, azon kaptam magamat, hogy rendszeresen lejártam a konditerembe. Kikapcsolódást nyújtott a mozgalmas életemben és hát talán más miatt is...
-Szia! Örülök, hogy ilyen sokszor lehet téged látni itt!-mosolygott Dorina az öltözőkből kijőve.
-Szia! Fogsz is még remélhetőleg.-vigyorogtam szöke tincseimet igazítva.
-Esetleg nem akarsz személyi edzőt? Itt vagyok ééén.-mutatott magára, nevetéssel ellátva a lány.
-Beszélhetünk róla. Megadod a számodat?-érdeklődtem.
-Persze.-a zsebébe nyúlt és kivett egy névjegykártyát. Valami megfog ebben a lányban, talán az, hogy mindig életvidám és úgy hiszi semmi sem lehetetlen. Eltettem a kis kártyát, majd nekiálltam erősíteni. Ezután következett a próba...nagy sikere van az új albumunknak, de sohasem állhatunk le. Koncertek tömkelege vár ránk minden héten. Kicsit levagyok foglalva ezekkel legalább, mert nagyon nehéz az emlékeket felejteni. Tudom, hogy Laura már nem fog visszajönni, így nem tehetek mást. Anyu is külön költözött, most már rendeződnek a dolgaink. 1 hónap telt el a nagy fordulat óta, de sokkal többnek tűnik ez az idő a fejemben.
Aztán jött immáron a 2. hónap is. Úgy éreztem nagyon jól kijövünk Dorinával, elég bolondos csaj. Egy szombati edzésünk így kezdődött:
-Szia! Ma keményen nyomjuk, készülj fel!-rohant be a terembe a barna hajú lány.
-Ohh, pedig fáradtnak érzem magamat.-nyögtem ki.
Hosszasan bemelegítettünk, aztán két sulyzót adott a kezembe. Kétszer harminc húzást kellett elvégeznem. Az egész testemen megjelentek az izzadságcseppek és ez jó bizonyíték volt arra, hogy jól végzem a feladatokat.
-Na akkor most felugrok a hátadra és ugyanezt megcsináljuk. Ha a hátadra helyezzük a súlyt, nagyobb terhelést kap a karod, viszont súlyzót nem tudok rá rakni, szóval én jövök.-kuncogott Dorina, aztán felugrott a hátamra. Valóban sokkal nehezebb volt így a gyakorlat, de küzdöttem teljes erőbedobással. Az egyik pillanatban arra lettem figyelmes, hogy elkezdte puszilgatni a nyakamat...nem tudtam hova tenni a dolgot. Leengedtem a hátamról és kérdően bámultam rá.
-Nyugi csak egy kis löketet akartam adni.-mosolygott mint ha semmi nem történt volna.
-Őőő hát oké.-mondtam zavartan.
-Jó figyelj, Te nem érzed a kémiát közöttünk?-kérdezett.
-Az az igazság, hogy érzem de én nem rég vagyok túl egy kapcsolaton.-mondtam.
-Segíthetek benne, hogy könnyebben menjen a felejtés.-vigyorgott.
Edzés után beültünk egy közeli kávézóba. Fogalmam sem volt, hogy mit csinálok, egyszerűen csak jött az egész. Beszélgettünk és nagyon is úgy tűnt, hogy Ő komolyan gondolja a dolgot kettőnk között. Nem részleteztem Laurával való kapcsolatomat...talán abban bíztam, hogy valóban segíthet ez a lány lezárni a múltamat. Ösztönös volt minden tettem és cselekedetem felé. Hazafelé sétáltunk, gondoltam elkísérem...megálltunk egy emeletes ház ajtajában és kérdően néztünk egymásra. Barna tincseit fujdogálta a szél, szemei élettel teliek voltak. Megcsókolt. Egyszerűen megcsókolt. Mintha összeomlott volna a fejemben minden, ami eddig benne járt.
Laura szemszöge:
Most már szinte teljesen hallok, így 2 hónap után. Megváltozott az életem és jól érzem magamat New Yorkban. Majd nem hogy újra kellett tanulnom beszélni, furcsa volt, hogy már nincs szükségem papírra és tollra a kommunikációhoz. Persze az emlékek még mindig bennem élnek, de talán egy szoros kapcsolatra találtam Krisz személyében. Nagyon sokat találkozunk, amiben csak lehet, mellettem áll. Egyik délután a tengerparton összefutottunk mert azt mondta, hogy meglepetéssel készül. Lenge fehér felsőt vettem fel rövid shorttal. Izgatott voltam és hajtott a kíváncsiság, így gyors léptekkel haladtam a sétányon. Pálmafák szegélyezték a macskaköves utat, lágy szellő játszadozott a hajammal...megpillanottam Kriszt egy padnál.
-Szia!-vigyorogtam.
-Na szia, gyere!-fogta meg hirtelen a kezemet és a homokra léptünk.
A távolban ki volt terítve egy törölköző, sejtettem, hogy oda tarthatunk. Így is lett. Leültünk és egy kosárból előkapott a fiatal srác egy üveg bort.
-Gondoltam kicsit lazíthatnánk.-öntött közben nekem is egy keveset a pohárba.
-Jó ötlet volt, gyönyörűek ilyenkor este New York partjai. Tengermorajlás, fények mindenütt...-néztem körbe, miközben kortyoltam egyet az édes borból.
-Szeretnék valamit mondani. Úgy érzem elég közel kerültünk egymáshoz az utóbbi időben. Megkedveltelek, nem tagadom.-mesélte, de én csak zavarodottan kerestem szemeit.
-Nem értem mire célzol...-szólaltam meg végül.
-Hát többet szeretnék Tőled, mint ami most van.-mondta félénken.
-De nagyon jól tudod, hogy mély sebekkel jöttem el otthonról. Nem állok készen egy új kapcsolatra.-hadartam.
-Jó, megértem, csak szeretném tudni, hogy Te mit érzel.-mondta tovább Krisz.
-Én...én nem tudom!-emeltem fel a hangomat kissé, majd elrohantam. Könnyek lepték el szemeimet. Nem tudtam mi ütött belém, tényleg aranyos srác, de ennek ellenére nem tudok belemenni egy új hullámba...nem érzem magamat elég erősnek ehhez még.
Teltek a napok és nem beszéltünk azóta egyszer sem. Egyrészről bűntudatom volt, hogy így viselkedtem és biztosan megbántottam vele, másrészről kicsit felélegeztem. Éltem az életemet akárcsak az összes többi ember itt, a Világ szívében, nem gondolva a holnapra....a jövőre.